20. fejezet - Csata után

Sziasztok!

Igazából hosszabbra terveztem, csak az eleje kicsit elhúzódott és nem sikerült eljutnom odáig ahová terveztem, ezért úgy döntöttem, hogy külön fejezetbe fogom majd leírni, így ez most csak ennyi lett. Tudom, hogy sokat kellett rá várni és ahhoz képest nem túl hosszú és nem is túl izgalmas, de ennek ellenére remélem tetszeni fog mindenkinek :) Bátran írjátok meg véleményeiteket! Köszönöm! Jó olvasást kívánok!

– Ne! Kérlek, csak őt ne! – hallottam Alex hangját, de egyre halkabban. Mind jobban temetett maga alá a sötétség. – Nem tudom meggyógyítani. Nem tudom miért. Talán, mert túl mély a sebe. De akkor minek vagyok itt ha nem tudom megmenteni? – szegény olyan kétségbeesett. Szerettem volna átölelni és megmondani neki, hogy nincs semmi baj. De a karomat nem tudtam felemelni, hang nem jött ki a számon. – Elviszem a világunkba. Ott sokkal hatalmasabb varázslók vannak nálam, biztos tudnak segíteni. – éreztem, ahogy megmozdít, de a tudatomig egyre kevésbé jutottak el szavai.

– Túl gyenge. Nem bírná ki addig. – ez Arno? Hát persze. Hisz ő is itt van. Mindig felbukkan ha segítségre van szükségem. Sok mindent meg kell magyaráznia. A testem elzsibbadt. Már nem éreztem Alex érintését és a hangja is egyre jobban halványult.

– Akkor mit … – és többé nem hallottam megnyugtató, lágy hangját. Teljesen elnyelt a sötétség, de többé már nem fájt semmi.

***

Csukott szememet éles fény kezdte szúrni. Rendesen égette. Annyira, hogy kénytelen voltam kinyitni. Egy zöld réten találtam magam, amin úgy tűzött a nap, mintha vagy negyven fok lett volna még se éreztem, hogy melegem lenne, csak az erős fény szúrt egy kicsit. Féloldalasan felültem, hogy jobban szemügyre vehessem a helyet, ahol vagyok. Semmi nem volt ismerős belőle. Talán ez lenne a mennyország? Nem ilyennek képzeltem el és, mint a kapu őrzőjének, azt hittem automatikusan oda kerülök. Akkor mi lehet ez az egész? Hol vagyok már megint? Szerettem volna haza menni. Soha nem voltam oda az ilyen és a hasonló helyekért. Azért sem lelkesedtem, hogy a holtak városában kell őriznem valamit, amihez igazából semmi közöm sincs, vagyis nem volt eddig. Most még ott is szívesebben tartózkodnék, mert az már a részem és tudom, hogy ott kell lennem. De ennek már megint semmi értelme.

Nagy nehezen rászántam magam és feltápászkodtam. Könnyebben körbe tudtam jártatni a tekintetemet. A távolban egy alakot pillantottam meg, aki ilyen távolságból úgy fénylett, mint egy angyal. Semmi félelmet nem éreztem. Elindultam feléje. Abban bíztam talán ő tudhatja mi folyik itt. Azonban mikor közelebb értem, megdöbbentem.

– Summer? – kérdeztem csodálkozva. Most már biztos meghaltam. Azt hittem legközelebb majd ekkor találkozunk. – Halott vagyok?

– Még nem, de közel állsz hozzá. – már el is felejtettem milyen tárgyilagos tud lenni.

– Alex nem fogja hagyni. – biztos voltam benne, hogy mindent megtesz. Tudom, hogy már ő sem tud élni nélkülem, ahogy én nélküle.

– Nincs hozzá elegendő ereje. – ezt nem hiszem el. Hiszen boszorkány. Méghozzá nagyon jó. Biztos kitalál valamit.

– Ezt nem értem. Hisz azért van itt hogy vigyázzon rám.

– És ő mindent meg is tesz ezért, de erre nem képes. A te erőd sokkal hatalmasabb az övénél és elnyered ugyan az energiát, de azok el is vesznek benned, mintha csak egy elektromos vezeték lennél, ami vezeti az áramot, de fényt nem ad. – ez nekem magas volt. Most akkor meg fogok halni? Valóban itt a vég? – Akarnod kell élni és a tested regenerálja saját magát.

– De hisz én akarok élni. – kiabáltan önkívületlenül. Teljesen összezavarodtam.

– Úgy látszik nem akarod eléggé. Koncentrálj jobban! – aztán eltűnt, mintha soha itt sem lett volna.

Fogalmam se volt mire gondolt, de megfogadtam a tanácsát. Koncentráltam. Arra, hogy mennyire szeretem Alexet, hogy szeretnék meleg és biztonságos karjaiba bújni, hogy biztonságban érezhessem magam. Eszembe jutottak a távol lévő szüleim. Ezáltal éreztem, ahogy egyre több és több energiám szabadul fel, míg nem ismét eszméletemet nem veszítettem és el nem kezdtem zuhanni, de már nem tudtam követni az eseményeket.

***

– Alex! Oda nézz! – újra elkezdtem hallani a hangokat, de még csak nagyon távolból.

– Elkezdett gyógyulni a sebe. Úgy látom meggyógyítja önmagát. Ez hihetetlen. Még soha nem láttam olyat, aki erre képes lenne. – egyre közelebb értem. Olyan közel, hogy ha kinyújtom a kezemet, akkor biztos el is értem volna. A fájdalom ismét beterített. Minden testrészem sajgott és legszívesebben felüvöltöttem volna. – Kirsten! Hallasz engem? – persze, hogy hallottam csak még válaszolni nem voltam képes. Jó volt még megbújni a sötétségbe. Időre volt szükségem. Erőre, hogy kinyissam a szemem és a testemet mozgásba tudjam hozni.

– Megmozdult. – hallottam Arno megkönnyebbülését és Alex megkönnyebbült sóhaját is. Két fiú, aki így aggódik értem. Mivel érdemeltem ezt ki?

– Alex? – a torkom teljesen kiszáradt, alig bírtam beszélni. Kaparta a szomjúság.

– Itt vagyok. – éreztem, ahogy megemeli a testem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ami sikerült is. Alex könnyes arcával találtam szembe magam.

– Mi történt? – kérdeztem alig hallhatóan. A torkomban lévő szárazságtól alig tudtam beszélni. Szeméből pedig folyamatosan potyogtak a könnyek. Azelőtt soha nem láttam ilyennek.

– Nem emlékszel? – megráztam a fejemet. – Majdnem elveszítettelek. Iszonyatos élmény volt. Soha többé nem akarok ilyet érezni. Az a tehetetlenség… – kezdtek felrémleni a dolgok. A csata, a rét…

– Nem a te hibád!

– De nem tudtam segíteni. – szabadkozott tovább. Az én hangom meg egyre rekedtesebb lett.

– Hozok egy pohár vizet. – ajánlotta fel Arno és el is tűnt a konyhában. Apránként nyertem vissza az erőmet. Alex azért még mindig a karjaiban tartott. Nem is akartam, hogy eleresszen. – Tessék! – tért vissza Arno az életet mentő löttyel.

– Köszönöm! – egy szuszra felhúztam az egészet, ami cseppet sem oltottam szomjamat. Arno hozta az újabb és újabb adagokat míg végre a szervezetem elegendőnek nem tartotta és nem kért többet. – Alex! – sikerült egyedül felülnöm, de amikor Alex arrébb akart húzódni, visszahúztam őt magamhoz. Olyan jó volt a közelében, mintha ezer évig távol lettünk volna egymástól. Most, hogy jobban lettem, megnyugodott és a sírása is elmúlt, ami nagyon meghatott. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire aggódik értem. Persze tudtam, hogy igen, hisz fontosak voltunk egymásnak, de hogy ennyire azt nem is gondoltam volna, pedig nem szabadna. – Nem a te hibád. Summer azt mondta, hogy a testem elnyeri az energiáidat, mint egy vezeték.

– Ki az a Summer? – kérdezte kíváncsian. Ekkor jutott eszembe, hogy még bőségesen van olyan, amit nem meséltem el neki.

– Majd később elmesélem. Azt hiszem itt az ideje beszélgetnünk. Van valami, amit el kell mondanom.

– Én is azt hiszem. – a hangja megváltozott, ami egy kicsit megrémített.

– Jobb, ha én megyek. – köszönt el Arno. Látta bőven van miről beszélnünk.

– Mindent köszönök! – azért nekünk kettőnk is lesz miről beszélni, ha túl vagyok életem legkínosabb eseményén. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért ilyen sokáig hallgattam, de éppen ma akartam neki elmondani, ha haza jött. Nem így kellett volna megtudnia.

– Hol van Steph? – néztem körbe de, sehol se láttam.

– Nem rég lelépett. – bármi bajom is volt, soha nem mozdult mellőlem. Nem akarom elhinni, hogy most, amikor haldokoltam, csakúgy itt hagyott. Pedig nagyon úgy néz ki.

– Alex! Valami nagyon nem stimmel vele. – ez már tényleg nagyon különös.

– Tudom, de mindent csak szép sorjában. Felviszlek a szobádba. – az ölébe vett és úgy vitt el az ágyamig. Majd óvatosan lefektetett és betakargatott. – Jobb lesz, ha most pihensz. – indult is volna kifelé, de megragadtam a kezét.

– Nem Alex! Most kell beszélnünk. Már olyan régóta szeretném elmondani neked és nem bírom tovább magamban tartani. Azt akarom, hogy tudd és soha többé ne legyenek előttünk titkok. – leült az ágy mellett lévő székre. Kissé távol. Szerettem volna, ha közelebb van, de ezt most inkább nem firtattam.

– Rendben. Akkor kezdj bele! – reméltem csak egy kicsit mérges és azért ilyen. Szépen elmeséltem mindent. Egyszer sem szakított félbe. Csöndben ült és várt. Rosszabb volt, mint a halál.

Miután befejeztem, vártam, hogy mondjon valamit.

– Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam azonnal. Én szerettem volna annak ellenére, hogy Summer azt mondta egyelőre még neked se mondjam el a dolgot. Kerestem a megfelelő időt. Épp ma akartalak beavatni. Ne haragudj! Nem szerettem volna, hogy így tudd meg. – már nem tudtam, mit mondjak, hogy megbocsásson. Ő csak csöndben ült a széken. Hirtelen felült és mellém ült az ágyra. Megfogta a kezemet.

– Először dühös voltam. Mikor visszajöttem és láttam, hogy mégis tudod használni a képességedet, ráadásul egy teljesen más milyet, egy olyat, amivel csatában is meg tudod magad védeni, feleslegesnek éreztem magam. Hisz azért küldtek ide, hogy vigyázzak rád. – hangja tele volt szomorúsággal. – Féltem, hogy ezek után fölöslegessé válok és nem lesz szükséged többé rám.

– Alex…. – kezét felemelve hallgattatott el.

– De ha így lenne akkor már eleve nem küldtek volna ide és rájöttem, hogy nálunk se tudhatnak minden, hisz a mi dolgunk megváltoztatni a jövőt és ezáltal a jelen is változik. A sorsom az volt hogy megismerjek és veled legyek, bármi is lesz ennek a következménye. Csak az bosszant, hogy úgy mentem el, hogy alig mertelek itt hagyni, hisz azt hittem teljesen végtelen leszel így. Erre visszajövök és tessék. Tudod te mennyire aggódtam, míg odaát voltam? Alig bírtam a jelentésemre koncentrálni. – szidott meg kissé. Totálisan igaza volt. Én is mindig aggódóm érte, ha nincs mellettem, így pontosan tudom, mit érezhetett. Főleg, hogy azt hitte védtelen is vagyok. Annyira bántott a lelkiismeret.

– Igazad van. Kérlek bocsáss meg! – bújtam oda hozzá. Utáltam, ha nem voltunk jóban. Éreztem szívének dobogását, ami egyre gyorsabb ütemet diktált. Rémülten néztem fel rá. – Jól vagy?

– Persze. – mintha elpirult volna. – Most pedig ideje pihenned. Nehéz napunk volt. De soha többé ne merd ezt tenni velem! – figyelmeztetett gyengéden.

– Nem fogom. De kérlek ne menj el. Nem akarok egyedül lenni. – húztam vissza őt. Lefeküdt mellém én pedig a karjaiba fészkeltem magam. Tényleg nem akartam ezen az éjjelen egyedül lenni. Mi van ha visszajönnek a támadóim. Ezelőtt még soha nem támadtak meg itthon. Mi változhatott azóta? – Alex! – szorosan fogta át a vállamat. Éreztem állát a fejemen. – Még soha nem törtek be az otthonomba. Azt mondtad azért, mert nagyon erős itt a szeretet és itt nem tudnak elérni. Akkor ez, hogy fordulhatott elő?

– Nem tudom, de van olyan érzésem, hogy Agaron egyre erősödik és egyre inkább elmosódnak a határok.

– De mi ketten, hogyan lennénk képesek legyőzni ez ilyen hatalmas urat? – ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább.

– Ezt még inkább nem tudom. De azok után, amit elmeséltél, van egy olyan érzésem, hogy a kulcsot akarja a Holtak seregéhez, hogy letudjon igázni mindenkit. – ebben volt ráció. De honnan tudhatta, hogy nálam lesz majd. Hisz még Alex és világának bölcsei sem tudták. Vagy csak nem árulták el neki. „Vannak dolgok, amikre magunknak kell rájönnünk.” Most már értem, mit is jelent ez. Csillogó szemmel néztem fel rá. Ajkaink csak pár centire voltak egymástól. Éreztem meleg leheletét a számon. Barna szemeit az enyémbe fúrta. Azt hittem elolvadok. Az én szívem is hevesebben kezdett verni. Azt hittem kiugrik a helyéről. Azt akartam ez a pillanat soha se érjen véget. Főleg hacsak ilyen elvétett pillanatok adattak meg nekünk.

Hirtelen megéreztem száját az enyémen. Ajkaim elváltak és hagytam, hogy nyelve utat törjön magának. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de az érzelmek erősebbek voltak az észnél. Ki akartam élvezni a pillanatot. Viszonoztam a csókot. Egyre szenvedélyesebben követeltünk többet és többet.

– Nem. Ezt nem szabad. – vált el tőlem zihálva. De éreztem ő is ugyanúgy akarja, mint én. Persze, hisz ő csókolt meg engem. – Jobb ha most alszol. Inkább átülök a székre.

– Ne! Alszom. Csak maradj mellettem! Kérlek! – ismét karjaiba font és a kimerültségtől hamarosan mély, boldog álomba merültem.