Az igazság kapuja
Nem tudom, hol vagyok. Mikor felébredtem ismeretlen helyen találtam magam. Nem emlékszem hogyan kerültem ide. Egyszerűen nem emlékszem semmire. Te jó ég! A saját nevemet se tudom. Mihez kezdjek így? Hideg futott végig rajtam. Vajon az időtől borzongtam meg? Az időjárás túlságosan zord. Én pedig egy erdő közepén állok. Körbe jártatom tekintetem. Próbálok visszaemlékezni, mi módon kerültem ide.
Kezd sötétedni. Egyre jobban fázok és fogalmam sincs merre induljak. A lábam egyszer csak megindult. Nem terveztem el előre, fel se voltam rá készülve. Csak vitt bele az erdő sötétségébe, míg az éjszaka ólom súlyával telepedett az egész vidékre. Az orrom hegyéig se láttam. De én rendíthetetlenül haladtam, megállás nélkül. Valami vonzott magához. Érzem az erőt, ami egyre csak húz maga felé. A sötétségben egy fény villant, de olyan erősen, majd nem megvakított. Megtorpantam. A fényforrás ott volt előttem, egészen közel. Egy kis rétet világított be. Olyan hatása volt az egésznek, mintha több száz fényszóró vette volna körbe azt a kis területet. Semerre sem láttam honnan eredhet a fény. Nem lehet, hogy mindez természetes.
Elegem lett a sötétségből, ami úgy vett körbe, mint a legrosszabb rémálmom. Habozás nélkül léptem ki a világosságba. A rét közepén egy fehér selyemruhás nő állt. Haját és ruháját is lebegtette az enyhe szellő. A távolból úgy tűnt a lábai nem érik a földet. Talán lebeg? Kezdek nem meglepődni a dolgokon. Elindultam feléje. Talán ő tudja, mi folyik itt és, hogy kerültem ide. Azonban a távolság nem akar csökkenni közöttünk. Mi ez már megint? Miért nem jutok közelebb? Úgy veszem észre, egy kelyhet tart a kezében. A távolság miatt azonban nem látom jól. Ettől függetlenül nem adom fel. Küszködve, de haladok tovább. Az a gondolat vezérel, esetleg ő tudna nekem segíteni. Az egész helyzet kezd egyre zavarosabb lenni.
Egy idő után elkezd csökkenni a távolság. Egyre közelebb jutok. Már majd nem ott vagyok nála.
−Állj! – nem tudom miért, de engedelmeskedem. – Tudod miért vagy itt? – szegezi nekem lágy, dallamos hangján ezt az egyszerű, de számomra igen bonyolult kérdést. Lehet, hogy tudnom kéne? Megannyi kérdés merül fel bennem. Több mint amennyi eddig a pillanatig.
−Te tudod, hogy ki vagyok? – kicsit hangosabban sikerült feltennem ezt a kérdést azzal ellentétben, ahogy szerettem volna.
−Az a kérdés, te tudod-e ki vagy? – erre most, mit válaszoljak? Fogalmam sincs róla. Ha tudnám, nem kérdezném.
−Sajnos fogalmam sincs. – feleltem végül az igazsághoz híven.
−Ez sem jelent problémát. – továbbra is rejtélyes a viselkedése – Lépj be az Igazság Kapuján! – mutatott maga mellé. Bámultam előrefelé.
−Miféle kapun? – kérdeztem meglepetten. Ott, ahova mutatott, nem láttam semmit.
−A türelmetlenség nem vezet jóra. – ezek a kétértelmű megjegyzések nem segítenek tisztán látni. Nagy meglepetésemre egy körvonal kezdett kirajzolódni. Először csak a boltív, majd az ajtó aranyszínű kerete, ezt követően megjelentek a különböző színű minták, legvégül pedig a kilincs, míg nem láthatóvá vált teljes egészében egy ajtó. A mintákat nem tudtam kivenni. Csak azt láttam, szivárványszínben pompáznak. Az ajtófélfa aranyszínű, a boltív azonban elüt az egész díszességétől. Színe fabarna, míg a kilincs szintén jellemzően ezüstszínű. Tátva maradt a szám az ámulattól. Ez meg, hogy került ide?
−Most már beléphetsz! – hallottam meg újra a hangját. Haboztam. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. – Ha még se akarod megtudni ki vagy, távozz! – kezdett homályba veszni az ajtó, olyan lassan, ahogy kirajzolódott.
−Ne! Várj! – emeltem fel a kezem, jelezve, még át kell gondolnom.
−Nincs több időd. Döntened kell! – megindultam feléje. Szépen lassan, egyetlen hang nélkül elkezdett kinyílni.
Odaérve ismét sötétség fogadott. Annyira elegem van már a sötétségből és ebből a helyből is. Azért beléptem. Mögöttem bezáródott az egyetlen kijárat. Már nem volt menekvés. Ismét éjfeketeség vett körbe. Hirtelen rengeteg képernyő jelent meg körülöttem bevilágítva a helyet, de még így se tudtam kivenni hol vagyok. Elkezdett peregni valami filmféleség. De nem csak egy film. Ahány televízióhoz hasonló monitor, annyi különböző film. Már pedig jó sok volt belőle. De nem akármilyen filmek ezek. Mindegyiknek én vagyok a főszereplője. Ez csak valami tévedés lehet. Nem lehetek mindegyik én. Nem lehet ennyi személyiségem. Ahelyett, hogy világosabban láttam volna, csak még jobban összezavarodtam.
−Még mindig nem értem. – kiáltottam az ajtó felé fordulva, hátha meghallja a fehérruhás nő. Semmi válasz. – Kérlek! Ez csak még jobban összezavar. Mi ez az egész? Ez nem lehetek mind én. – aztán elkezdtek váltakozni a képek. Hol férfi voltam, hol nő. Ennek ellenére tudtam, hogy azok is én vagyok. Na, ez már tényleg sok nekem. Szerettem volna kimenekülni, de az ajtó szorosan bent tartott. Kezdtem kétségbeesni.
−Elérkezett az igazság órája. – hallottam meg végre az ismerős hangot – Most számot vethetsz eddigi összes életeddel. Nézd meg jól őket, mert neked kell eldöntened méltó vagy-e egy új élet lehetőségére. – teljesen fel se fogtam miről beszél. Ezek szerint meghaltam? És ha megfelelően éltem mindegyik életem, mert eddig úgy látszik mindig sikerült kiérdemelnem a lehetőséget, akkor most is újra kezdhettem más emberként? Ez eléggé hihetetlen. Maga ez a hely is az. – Figyelmeztetlek! Ha rosszul döntesz, örökre elnyel a sötétség. – ó, ez pompás. Búcsút mondhatok a mennyországnak.
Figyelmesen néztem a folyamatosan pergő életemről szóló dokumentumfilmeket. Voltam orvos, ügyvéd, rendőr, családanya, titkárnő, üzletember, családos, özvegy, megrögzött agglegény. Minden, amit csak el lehet képzelni. De semmi kivetni valót nem találtam abban, ahogy éltem. Mindig államtisztelő polgár voltam, gazdagként, kevésbé gazdagként is állandó jótékonysági tevékenységet folytattam. Soha sem ugyanazon a területen. Hol idősekkel, gyerekekkel, hol kutyákkal jótékonykodtam. Túlságosan is jónak hangzik minden, de az tény, hogy sötét foltot nem találtam. Legyen. Nekem már úgy is mindegy. Vagy itt ragadók örökre, vagy nem.
−Döntöttem. – jelentettem ki határozottan – Méltó vagyok egy új élet lehetőségére. – minden kezdett kicsúszni a lábam alól. A monitorok eltűntek, ismét teljes sötétség honolt akár merre néztem. Szóval még is csak elnyel örökre a feketeség. Úgy éreztem zuhanni kezdek, majd homályba veszett minden.
−Oh! Egy gyönyörű kislány. Gratulálok a szülőknek!
−Isten hozott köztünk Desiré Wicklstein!
