Alteregó
Kinyitottam a szemem. Egy idegen, ismeretlen helyen találtam magam. Ahogy ki tudtam venni, ez egy szoba. A közepén mindössze csak egy ágy állt. Azon fekszem én. Ezen kívül, semmi sem található benne. Mégy egy ablak se. Nem emlékeztem a történtekre. Arra sem, hogyan kerültem ide. Halk, de jól kivehető zajok szűrődtek be az ajtón keresztül. Felkeltem az ágyról és közelebb mentem, hogy jobban kivehessem a szöveg foszlányokat.
−Azt már nem. – hallottam egy női hangot. – Erre nem tudsz rá venni. – Valakivel, mintha vitatkozna. Na, és a hangja!
−Néztél már tükörbe? – vajon, miről vitatkoznak? És ehhez, mi közöm van nekem? Hirtelen minden elhalkult. Léptek zaját véltem felfedezni, amik egyre inkább közeledtek. Gyorsan visszaszaladtam az ágyhoz és helyet foglaltam rajta. Igyekeztem uralkodni az érzéseimen, de a rémület kezdett elhatalmasodni rajtam. Talán váltságdíjat akarnak értem? Apa, biztos minden pénzt megadna azért, hogy élve kaphasson vissza. Remélem, ezt becsülik annyira, hogy nem fognak bántani.
Kattant a zár. Kinyílt az ajtó. Belépett egy férfi, nyomában egy nővel. Nem hittem a szememnek. Hát ez meg mi?
−Meglepődtél, igaz? – kérdezte a férfi gúnyosan. Az nem kifejezés. Úgy látszik, ő lehet a főnők. Hát ezért volt fura annak a nőnek a hangja, akit néhány perce beszélni hallottam. Mintha a saját hangom lett volna. – Kathryn fogja átvenni a helyedet a családodban és az életed minden más területén is. – szóval erről vitatkoztak. Ha jól vettem ki szavaikat, nem akart bele menni. Akkor még is miért teszi mindezt?
−Kérlek, ne tedd! – fordultam a Kathrynnek nevezett lány felé. Nem olyannak nézett ki, akinek nincs lelkiismerete.
−Kár a próbálkozásért! Ő hozzám tartozik, és azt teszi, amit mondok neki. Csak rátok kell nézni. Nincs azaz Isten, aki különbséget tudna tenni köztetek. Ő lesz a te hivatalos alteregód, csak hogy erről, rajtam kívül senki sem fog tudni. – nevette el magát. Megpróbált valami démoni kacajt elejteni, de nem igazán sikerült neki. Mit akarnak elérni ezzel az egésszel? Lehet, hogy hasonlít rám, de az életemről, fogalma sincs. Kétlem, hogy olyan jól el tudna játszani engem, senki se vegye észre a cserét. – Indulnunk kell! – nézett a férfi az órájára. – Csak szerettem volna, ha előbb találkoztok és tudd, miért kell itt, bezárva lenned. Ez a felfedezés nagyon gazdaggá fog tenni. – elindult kifelé, nyomában a hasonmásommal. Még egyszer visszatekintett rám a lány. Arcomra kétségbeesés ült ki. Nem történhet mindez velem.
−Sajnálom! – suttogta még oda, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.
Kell lennie valami módnak, hogy kijussak innen, különben örökre elvesztem és búcsút mondhatok az életemnek, mert azt valaki más fogja bitorolni, mintha ő lenne én, én pedig itt rohadhatok meg. Az egyetlen kijárat, azonban zárva található, más rés pedig nincs a falakon.
***
−Még mindig nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – próbáltam Maxet meggyőzni, tegyen le erről az őrült tervéről, hogy eljátsszam ezt a lányt. – Soha nem voltam jó színésznő. Tuti, senki nem fogja bevenni, hogy én vagyok ő.
−Fejezd már be a károgást! Csak csinálj mindent úgy, ahogy megbeszéltük. Akkor, nem lehet probléma. Végig melletted leszek. – utálom, mikor ezt csinálja. Uralkodik felettem, pedig nem vagyok a tulajdona. Sokat köszönhetek neki, mert kihalászott a ganéjból. Ezért tartozásom van felé. De sose hittem, hogy egyszer ilyesmit fog kérni tőlem. Nem is kérni, hanem követelni.
−De Kyara híres színésznő. Én meg még egyáltalán nem álltam kamera előtt. Arról nem is beszélve, hogy semmi tehetségem nincs ezen a téren. Ez már alapból bukáshoz vezethet. – vitatkoztam vele tovább, bár tudtam, úgy sincs értelme. Ha valamit eltervez, azt tűzőn-vízen át keresztülviszi.
Egy elhagyatott raktárépület egyik helyiségébe zártuk be Kyarát, akivel tényleg úgy hasonlítunk, mint két tojás. Ez még se jogosít fel ellopni az életét. Csak sajnos pénzszűkében szenvedünk.
Egyik este, épp televíziót néztünk, mikor Max felfedezte a köztünk lévő hasonlóságot. Már akkor megfogalmazódott benne a terv, amit hónapokon keresztül tervezett, jól megfigyelve a célszemélyt. Erről, egészen eddig, én, mit sem tudtam. Nem is akartam belemenni, de ez a módszer még mindig jobb, mint a váltságdíj követelés. Végül, nagy nehezen, igent mondtam. Elárasztott információkkal, amit a családjáról, az életéről, munkájáról és barátairól tudnom kell, ha át akarom venni a helyét. De nekem lyukas az agyam, így minden kifolyt belőle. Erre az volt a reakció, semmi baj, majd ő ott lesz velem és súg, ha kell. Hiába mondtam, semmi értelme ennek az egésznek és jobb lenne, nem kockáztatni a lebukást. Süket fülekre találtam.
Az autónk a raktárépület előtt várt ránk, indulásra készen. Beszálltunk és a híres, milliárdos Cambell család birtoka felé vettük az irányt, hogy átvegyem Kyara Cambell, a család egyetlen gyermekének és örökösének a helyét, aki nem utolsó sorban nagyon közismert és, fantasztikus színésznő.
Én tudtam jól, nem leszek képes az alteregójának a szerepét betölteni, de még is száguldottam az elkerülhetetlen sorsom felé.
A biztonsági őr, minden teketória nélkül beengedett a birtokra. Csak egy másodpercre kellett megállnunk, hogy le tudja ellenőrizni, ki szándékozik behajtani az udvarba. Amint meglátta, ki vagyok, kinyitotta a kaput és azonnal tovább intett minket.
Max, gondolkodás és minden lelkiismeret nélkül behajtott.
A felhajtón egy autó állt. Valaki épp be akart szállni, csak közben észrevette érkezésünket. Megvárta, míg kiszállunk, majd közelebb jött.
−Szervusz, kicsim! – puszilta meg az arcomat. Hirtelen azt se tudtam hova kapjak.
−Ő… Szia…
−Apa! – súgta oda Max.
−Persze. Persze. – helyeseltem halkan. – Szia, apa! – ez eddig nem vészes. – Hadd mutassam be egy új barátomat, Maxet. – engedtem teret neki, hogy végre ő is villoghasson. Így most már nyugodtan velem lehet, minden gond nélkül.
−Nagyon örvendek, uram! – nyújtatta a kezét, nem kiesve a szerepéből. Neki, milyen jól megy!
−Szintúgy! Örömömre szolgál megismerni a lányom egyik barátját. Ritkán van rá lehetőségem. – olyan elfoglalt lenne? – De most nekem mennem is kell. Ugye nem felejtetted el a ma estét? – nézett vissza a nyitott kocsi ajtóból.
−Az estét? – segélykérően néztem Maxre.
−Igen. Tudod, a party. Megígérted, hogy ma este, kivételesen eljössz. – kivételesen? Talán Kyara nem szeret partikra járni? Ezt nehezen tudom elhinni róla.
−Ja, igen! A party. – úgy csináltam, mint aki tudja, miről van szó. – Hogyne. Ott leszek. – az életben nem voltam még partyn. Azt se tudom, hogy kell egy ilyen előkelő társaságban viselkedni. Max dörzsölgetni kezdte örömében a kezét. Neki, az egyik nagy álma vált valóra ezzel az estével.
A party, szintén nem volt vészes, bár fogalmam se volt ki kicsoda. Sokszor, még Max se tudott segíteni. Igyekeztem adni az ártatlant, mint aki tudja, mikor kivel áll szemben, és azaz illető voltaképp, miről is beszél. Holott, fogalmam se volt. Kész csoda, hogy ennyi hiányosságtól nem buktunk le. Max megpróbálta kihasználni az estély adta lehetőségeket és igyekezett kapcsolatokat kiépíteni az előkelőségekkel. Nekem úgy tűnt, senki se figyel igazán a másikra, különben valakinek biztos feltűnik furcsa viselkedésem. De eddig jól haladt minden. Szerencsére Kyarának volt egy saját lakása, így a buli után odamehettünk minden feltűnés nélkül. Ott legalább nem kell tovább színészkednem, mert nem lát senki sem. Beleőrültem volna, ha a villában kellene aludnom, tovább játszva szerepemet. A családtagoknak egy idő után csak feltűnt volna, de hála az égnek, ez a lakás menedéket nyújt a fürkésző tekintetek elől. Ráadásul Max is szemmel tarthat.
A telefon berregésére ébredtem. Eleinte azt se tudtam, hol vagyok. Aztán csak hamar észbe kaptam, hogy a telefon csörög nagyon kitartóan. Egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni.
−Halló! – szóltam bele álmosan. Nem igazán tértem még magamhoz.
−Kyara? Mi a fene van veled? – a hang nem volt ismerős. – Már egy órája forgatnod kellene, te meg nem vagy sehol. – hirtelen azt se tudtam miről beszél.
−Tessék? – a hangom továbbra is álomittasan csengett. Nehezemre esett felfogni a hallottakat. Már majdnem szóvá tettem, hogy ki az a Kyara, mert én bizony Kathryn vagyok. De szerencsére, időben leesett az elmúlt napok történése.
−Nem hallasz, vagy mi? – kérdezte idegesen, nem túl kedvesen. – 10 perced van, hogy ideérj! – csapta le a telefont. Max mellettem aludt.
−Max! Ébredj! – próbáltam felrázni, ami nem egyszerű dolog. Ha ő egyszer bealszik, trombitával sem lehet kirázni az ágyból. De muszáj volt valahogy magához térítenem. – Van egy kis probléma.
−Hm? Mi van? Miért nem hagysz aludni? – fordult a másik oldalára, lerázva magáról a kezemet.
−Talán azért, mert Kyarának vannak kötelességei. Nem aludhat délig, mint egyesek és azért, mert jelenleg én vagyok ő, ezért ezek az én, illetve a mi kötelességünk. Mindez te miattad van. – fakadtam ki, de ő rám se hederített. – Ma forgatnom kellene, amihez tök béna vagyok és már így is elkéstünk, – a hangom magasabban szólt a megszokottnál. Magam is meglepődtem ezen – de ha te nem jössz, megyek egyedül. – jelentettem ki. Annak tuti nem lenne jó vége. Ki súgna akkor nekem? Egyedül elvesznék, már csak azért is, mert még soha nem álltam kamera előtt. A rontás így sincs ki zárva, ami azt illeti, ennek van nagyobb esélye.
−Jól van. Jövök már. – nagy nehezen feltápászkodott. Elvégre ez az ő bulija. Akkor meg viselkedjen is úgy.
Igaz, később értünk oda, mint 10 perc, de Max tudta hova kell menni, nem kellett órákat bolyonganunk, hogy megtaláljuk a stúdiót. Mindenki csak rám várt. Ez még jobban a frászt hozta rám.
−Na, végre! – tört ki egy számomra, tök idegen férfi.
−Ő a rendező. – súgta oda Max. A pánik egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam. Tényleg nemsokára kamera elé fogok állni. Nem tudom képes leszek-e rá. Minden hasonló szituációnál lámpalázam volt eddig, ami ennek a komolyságával csak fokozódott.
−Smink! Smink! Smink! Mire vártok még? Tapsra? Már így is késésben vagyunk. – ordította a rendező. A sok probléma közül bevillant egy igen fontos. Semmit sem tudok a szerepemről és a szövegemről. Kyarának biztos ott van az egész a fejében. De én még csak arra sem emlékszem, Max egyáltalán említtette-e. A smink a késés miatt hamar elkészült. Beállítottak a helyemre a fények felé. Minden honnan reflektorok vettek körbe, amiktől nem láttam semmit. Olyan volt, mintha az arcomba világítottak volna. Persze nem így volt, de én így éreztem. Idegességemben elkezdett izzadni a tenyerem.
−És! Felvétel! – adta ki az utasítást, akiről immár bizonyosságot nyert, valóban a rendező. Én azonban sóbálvánnyá dermedve álltam. Azt se tudtam, mit csináljak, hova nyúljak, merre nézzek, vagy egyáltalán, mit mondjak. Ide-oda forgattam a fejem segítséget várva. Persze tudtam, hogy ebben az esetben reményem sincs arra, hogy Max ki tud segíteni. Nem is érdekelt már az egész.
−Állj! Állj! Mi van veled? – jött oda hozzám kicsit kedvesebben. Ettől csak jobban bepánikoltam és futásnak eredtem.
−Kyara! – mindenki bambán bámult utánam. Csak azt reméltem senkinek meg se fordul a fejében követni. Főleg Maxnek nem.
***
Nem tudom, mióta lehetek itt. A percek, az órák, egyformának tűnnek, bár nincs semmi, amivel mérhetném. Azt se tudom, mikor van nappal, éjjel. Amióta bezártak ide, alig aludtam valamit. De ilyen helyzetben ki tudna egyáltalán az alvással foglalkozni? Ez az egész helyzet olyan reménytelennek látszik.
Hirtelen kulcsok zörgését hallottam meg a zárban, majd nagy robajjal kinyílt az ajtó. Felültem. A saját fejem kukkantott be rajta.
−Segítek, - mondta – ha megígéred, nem jelentesz fel minket!
−Megígérem! – vágtam rá habozás nélkül. Itt a menekülés lehetősége.
−Akkor gyere! – tárta ki előttem az ajtót. Nem kellett kétszer mondani. Az se érdekelt csapda-e vagy sem. Csak, ki akartam jutni, erről az átkozott helyről. – Annyira sajnálom! Nem kellett volna ebbe belemennem. – őszintének hangzott, de ki tudja nem-e színjáték az egész. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen iszonyatosan nehéz lesz eljátszani téged. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű, de ez akkor is mindenen túltett. Nem is tudom te, hogy bírod.
−Én ebben nőttem fel. – nem tudom miért, de együtt éreztem vele. – De elhiszem, hogy egy kívülállónak elég nehéz lehet. Néha még nekem is az.
A kocsija, a börtönömnek használt épület előtt állt. Illetve, jobban mondva az én kocsim. Beültem a vezetőülésbe. Ő pedig beszállt mellém. Nem ellenkeztem. Volt már sok dublőröm, de még egyik sem hasonlított ennyire rám, mint ő. Talán még hasznát is vehetem. A birtokunk felé vettem az irányt. Alig vártam, hogy átölelhessem a szüleimet.
A biztonsági őr megdöbbenve nézett hol rám, hol rá. Ezen csak mosolyogni tudtam. Útközben volt időm gondolkodni is. Úgy döntöttem megtartom az ígéretemet és nem jelentem fel. Nem esett semmi bajom és ráadásul meg is bánta. Ezzel én lezártnak is tekintem ezt az ügyet. Bár a férfin még gondolkodom. Aki ilyesmire kényszerít valakit, az nem lehet más csak bűnöző.
Gyorsan száguldottam be az óriási társalgóba, ahol a szüleimet sejtettem, hogy végre magamhoz ölelhessem őket. Mindketten értetlenül néztek rám.
−Anya, apa! De jó titeket látni! – borultam a nyakukba. Szóhoz se jutottak meglepettségükben. Egész kisgyerekkorom óta nem csináltam ilyesmit. Most azonban olyan jól esett, hisz nem rég azt se tudtam, viszont láthatom-e őket.
−Kicsim! Jól vagy? – anya tért előbb magához. A nyomomban észrevették Kathrynt is, aki megilletődve állt az ajtóban.
−Ez meg mi? – kérdezte apa.
−Nem mi, hanem ki. Ő itt, Kathryn. Az új alteregóm. Hát nem nagyszerű a hasonlóság? – lelkendeztem. Kathryn arcán értetlenség tükröződött. Intettem, hogy majd később elmagyarázom.
−Kathryn? – anya arca elfehéredett. Apa is követte a színét illetően.
−Mi történt? – ijedtem meg arcukat látván.
−Volt egy ikertestvéred, akit Kathrynnek hívtak. Még gyerekkorotokban rabolták el. – döbbenten néztünk egymásra. Nem akartam hinni a fülemnek. – Mindent megtettünk, hogy megtaláljuk, de semmi eredménye nem volt. Váltságdíjat pedig soha sem követeltek, így nem értettük miért tették ezt velünk. – anya arcán könnycseppek gördültek le, mikor az ajtóban álló Kathrynre nézett, aki meg se tudott szólalni e szavak hallatán.
−Miért nem említettétek ezt eddig? – teljesen elképedtem. Sejtelmem se volt semmiről.
−Nem akartuk a te szívedet is fájdítani. Elég volt, hogy a miénk majd megszakadt a hiányától. Minden erőnkkel igyekeztünk úgy felnevelni téged, hogy ez ne legyen hatással a gyermekkorodra. – kérlelőn nézett rám apa, hogy ne haragudj rájuk emiatt. De, hogy is tudnék haragudni, hisz elképzelni se tudom min mehettek keresztül. És most itt áll előttük egy lány, akinek szintén Kathryn a neve és annyira hasonlít rám, mint még soha senki.
−A mi kis Kathrynünknek, volt egy nyaklánc a nyakában, a családunk címerének jelképével. – könnyei alatt préselte ki a szavakat anya. Kathryn elővette a nyakában lógott nyakláncot és közelebb jött, hogy mindannyian jól lássuk. Nem tagadhattam, hogy nagyon izgatott lettem én is erre a tényre, hisz soha nem volt testvérem. Senki, akire igazán számíthattam volna. Persze a szüleimen kívül, de az még sem olyan. Ettől függetlenül megdöbbentett, amit látok. Nem csak engem, de a szüleimet is. A nyakában lógott láncnak a medálja a mi címerünket jelképezte. Ez azt jelenti, hogy ő az. Az én testvérem, akit még egész kicsi korában vettek el tőlünk. Olyan kicsi korában, hogy se ő, se én nem is emlékezhettünk erre.
Kathrynnak patakokban folytak a könnyei, miközben a medált szorongatta. A szüleink oda mentek hozzá és átölelték. Én mozdulni se bírtam. Hosszú évek óta először, nekem is eleredtek a könnyeim.
−Isten hozott itthon, kicsim!
