19. fejezet - Váratlan támadás

Sziasztok! Tudom, hogy egy kicsit késtem, de nagyon igyekeztem, hogy legalább mára sikerüljön befejeznem ezt a fejezetet és végül sikerült :) Remélem tetszeni fog nektek. Nekem annyira nem. Valahogy nem teljesen olyan lett, mint szerettem volna. Remélem azért néhány kommenttel majd véleményezitek az írásomat. Előre is köszönöm! Remélem megérte várni? :) Jó olvasást ehhez a fejezethez és jó éjt mindenkinek, mert már elég késő van :)

Puszi! Zora

Ahogy Alex eltűnt, magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam. Máris rettentően hiányzott, de tudtam, hogy vannak kötelességei, amiket nem hanyagolhat el, főleg nem miattam, ezért beletörődtem abba, hogy pár órát nélküle töltsek, még ha nehezemre is esett. Nem volt könnyű az iskolára és a tanórákra koncentrálnom. Főleg mivel egyedüllétem mindenkinek feltűnt és kihasználták az alkalmat a szemétkedésre.

Nem törődtem velük, ahhoz túl rossz kedvem volt és új képességeim birtokában egy szempillantás alatt elintézhettem volna mindenkit. Persze akármennyire is akartam, nem tettem. Nem akarok olyan lenni, mint ők.

Csak lézengtem a folyosókon, egyik óráról a másikra vándoroltam Steph-fel a nyomomban.

Egy szót sem szólt hozzám. Mostanában alig beszélt pedig régen mindig olyan mosolygós, vidám, sokat beszélő lány volt. Nagyon szerettem volna már tudni, mi van vele, de a múltkori eset után nem mertem rá kérdezni. Mi van, ha akkor kattan be és támad rám, amikor Alex nincs itt? Nem, nem gondolhatok róla ilyesmit, hisz ő az egyetlen barátom, mindig mindenben kiállt mellettem. Igaz megtudnám védeni magam.

Akármi is legyen vele, mellette kell állnom, és ha kell segíteni neki, ahogy ő is tette, amikor nekem volt rá szükségem.

−Helló lányok! – jelent meg az egyik unalmas szünetben Arno. Máris jobb kedvre derültem. Vidámsága rám is átragadt, rossz kedvemnek nyoma se volt. Ettől kicsit megrémültem. Szívem Alexért dobogott, még ha ez tiltott is. Ez ellen nem tehettem semmit. Ugyanakkor egyre jobban kedveltem őt is. És nemcsak azért, mert megmentett, hanem kedves és érdekes személyiség is, akit meg kell fejteni. Ez pedig izgalmas feladat, főleg annyi borzalom után, amin keresztül mentem. Ráadásul imponált nekem, hogy egy fiú érdeklődik irántam, mivel erre itt nem nagyon volt példa, persze Alex-et leszámítva, de ő más tészta.

Már minden lánynak volt barátja a suliban, sőt szexuális élete is, én viszont még csak nem is csókolóztam soha. Szánalmas, de kivel is tehettem volna meg ezt itt? Jobb, ha nem is gondolok erre. Még a tudattól is kiráz a hideg, ha arra gondolok, ebben a suliban bárki is hozzámér. Persze ez Alexre szintén nem vonatkozik. Meg szépen lassan most már erre az Arnora sem. Érdekes, hogy két srác is akkor bukkan fel, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk. Alexről már tudom miért, de Arnoról még nem. Minden esetre kifogom deríteni.

Lehet, hogy Steph csak emiatt féltékeny? Alex neki is tetszett. Nem, azt nem hiszem. Ahhoz túl régóta vagyunk barátok és nem hinné, hogy irigyelné tőlem ezt a kis figyelmet. Semmi oka nincs rá, hisz bárkit megkaphat, akit akar. Igaz, miattam kiszorul a társaságból, amit nagyon röstellek, ennek ellenére mellettem maradt. Azonban így csak Arno és Alex van, akiknél én állók az érdeklődés középpontjában. Ez lenne a baja? De miért nem mondja el? Egyre inkább Summer szavai csengtek a fülemben: „−Alexen kívül senkiben sem bízhatsz meg. Ezt jól jegyezd meg! Ő az egyetlen, aki mindenre képes lenne érted…”

És az a múltkori eset azt bizonyítja, hogy egyre kevésbé bízhatok meg Steph-ben, főleg ha el se mondja mi a baja. Fogalmam sincs, mit tegyek.

−Remek. Alex elmegy, erre máris lecsapnak a piócák. – értetlenül néztem a barátnőmre. Már megint mi ütött belé? Gúnyos megjegyzéseket is egyre többször süt el, olykor minden ok nélkül. Egyre jobban aggódom érte. Nem akarom leveszíteni. Legalábbis nem így.

−Mi van? – vetette rá szúrós tekintetét Arno is. Meghallotta. Na, éppen ez hiányzott.

−Ne is figyelj rá! – próbáltam menteni a menthetőt. – Szúrós kedvében van ma. – magyarázkodtam, de nem hiszem, hogy bevette volna. Még egyszer rá néztem mérgesen, de mint aki ott sincs és semmi sem érdekel, ránk se hederített. – Szia Arno! Mi járatban? – gyorsan másra tereltem a szót.

−Csak gondoltam megnézem, mi van veletek. – de tekintetét továbbra sem vette le Stephről és nem úgy nézett ki, mint aki felengedett. – A barátod hol van?

−El kellett mennie. – ez a gondolat megint szomorúsággal töltötte el a szívemet.

−Ha én lennék a barátod, soha nem hagynálak magadra. – két keze közé fogta az enyémet és mélyen a szemembe nézett. Éreztem, ahogy elpirulok. Szó szerint lángvörössé vált az arcom, amin Arno jót mosolygott. Hirtelen elkezdett villogni a nyakláncom, kikaptam a kezemet az övéből és eltakartam mielőtt észrevette volna.

−Ő nem úgy a barátom, csak nagyon közel állunk egymáshoz. – nem is értem miért magyarázkodom, hisz mikor együtt ebédeltünk a múltkor, tisztáztuk ezeket a dolgokat.

−Oké! – legyintett egyet. – Akkor van kedved velem ebédelni? – lelkesült fel. Mivel úgy se volt jobb dolgom és talán a piszkálódásokat is elkerülhetem, ezért jó ötletnek találtam a dolgot, de természetesen ezt nem kötöttem az orrára.

−Persze. Miért ne? De csak egy feltétellel. – gyanakodva méregetett. – Ha Steph is velünk tarthat. – rá néztem, de meg se rezdült. Néha ilyenkor olyan, mint egy robot.

−Felőlem! – vonta meg a vállát Arno nem törődöm módon.

Nem akartam Steph-et egyedül hagyni. Nem lett volna fer, meg azért még mindig a barátnőm, tudom, csak valami történt vele, amit ha törik, ha szakad, kifogok deríteni. Ha Alex visszajött, le is ülök vele beszélni erről a dologról. Ő is biztos észrevette ezt a változást. Főleg, hogy látja az aurákat, de enélkül is nagyon jó emberismerő. És azt hiszem itt az ideje beavatni az új fejleményekbe is. Nem bírom ki, hogy nem tud semmit. E nélkül gyakorolni sem tudunk normálisan. Ez bosszant a legjobban.

A képességeim által érzem, hogy nagy változás van készülőben és nekem készen kell állnom addigra. De, ha így haladunk, erre semmi esély.

Mióta Alex itt van velünk, úgy érzem sokat fejlődtem. Sokkal magabiztosabb vagyok, már nem félek annyira. Tudom, hogy a képességeim segítségével bármikor megtudom védeni magamat. És mindezt Alexnek köszönhetem. Teljes szívemből szeretem, efelől semmi kétség, és tudom, hogy ő is így érez irántam, de a tudat, hogy soha nem lehetünk együtt, meggátolja, hogy őszintén beszélhessünk egymással ezekről a dolgokról. Én pedig soha nem kérném tőle, szegje meg a szabályaikat miattam és sodorja veszélybe a létezését. Nem, ez teljesen ki van zárva. Az a legjobb, ha elfelejtjük az egészet, de a szívnek parancsolni nem lehet. Így inkább csak mindent megteszünk egymásért és a barátságunkért, ha már több nem adatott meg nekünk. Legalábbis egymással nem.

Épp ezért lep meg Arno rám gyakorolt hatása. Nem szoktam én ilyen lenni. És tudom, hogy Alex nem kedveli, nem bízik benne, így legalább ő résen lesz, ha én elveszíteném a fejemet, bár nem hiszem, hogy ez valaha is megtörténne. Ilyen hatással azért nincs rám. Csak nagyon kedvelem, ennyi.

−Rendben. Akkor ebédnél találkozunk. – újra megfogta a kezem, meghajolt, majd puszit adott rá, mint egy igazi gavallér. Erre ismét elvörösödtem. Majdnem a föld alá süllyedtem, ahogy magam elé képzeltem milyen fejet is vághatok.  Időbe telt mire magamhoz tértem.

A nap további részében semmi sem történt. Illetve egészen ebédig.

Scott haverjai (aki egyébként még mindig gyengélkedik, de igazából senki nem árulja el pontosan, mi van vele, de a pletykák szerint a csontjai nagy része eltört, a bordái megrepedtek és nem sok híja volt, hogy nem lett nyomorék) felém vették az irányt. Épp az ebédlőbe tartottunk. Először kicsit megrémültem, de aztán úgy tűnt csak elhaladnak mellettünk.

−Suli után találkozunk! – de az egyik halkan a fülembe suttogott. A hideg is kirázott. Mi a frászt akar ez jelenteni? Bárcsak Alex itt lenne! Akkor nem kéne ilyenek miatt paráznom. De elhatároztam, bármi is történjen, bármit is akarnak, ha kell akár a képességeim segítségével, de megfogom védeni magam. Nem lehetek egész életemben gyáva nyúl, főleg most, hogy egy nagy csatára készülök és Alex sem lesz mellettem mindig.  De nem elég ezt elhatározni, erő is kell, amire én még nem vagyok felkészülve Alex nélkül, ezért a rémülettől falfehéren léptem be az ebédlőbe. Arno már ott ült és nagyban, fesztelenül beszélgetett a körülötte lévő kis csitrikkel, akik semmiben nem tértek el idősebb diáktársaiktól. Amint meglátott, azonnal előttem termett.

−Hé! Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. Úgy látszik tényleg érdeklem, mert az arckifejezése eléggé erre utalt. Az ilyet nem lehet megjátszani. Vagy igen?

−Persze. Minden rendben. – igyekeztem meggyőző lenni. Nem akartam a problémáimmal terhelni. De nem hittem, hogy az arcom visszanyerte volna eredeti, piros pozsgás színét.

−Nem úgy nézel ki. – kötötte az ebet a karóhoz. – Gyere! Ülj le! – kihúzott nekem egy széket és leültetett, majd helyet foglalt velem szemben gyanúsan méregetve.

−Tényleg semmi bajom. Jól vagyok. – erősködtem tovább. Igazából nem tudom miért nem voltam képes elmondani a folyosón lejátszódó előbbi jelenetet. Különben sincs túl nagy jelentősége.

−Ha nem mondod el, mi van, nem tudok segíteni. – szavai őszintének tűntek. Végül is ezzel még nem árulok el neki semmit. Bárcsak itt lenne Alex! Akkor mindenki messziről kerülne. Persze nem csak ezért hiányzott. Vágytam meleg, megnyugtató ölelésére. A karjaiban minden gondomról megfeledkeztem. Nem tudom mi lesz velem, ha többé nem lesz mellettem. Lehet, hogy képes vagyok és leszek is megvédeni magam, de Alex támogatása, biztató szavai nélkül nincs lelki erőm az ilyesmihez. Legalábbis túl sokáig. Nélküle olyan elveszettnek érzem magam, pedig a képességeim visszatértek, simán megtudom védeni a sajátom és mások életét is. Most hasonló a helyzet, mint mielőtt Alex megjelent, csak még annál is rosszabb.

−Oké. – egyeztem bele végül. Jó, ha nem egyedül kell szembe néznem ezzel. Abban nincs semmi, ha elmondom neki. Gyorsan elhadartam a folyosókon történteket, nem akartam túl sok időt rá fecsérelni.

−Húh! – fújt egy óriásit. – Ez nem semmi. Van bőr a képükön! – csak úgy tüzelt a feje a méregtől. Azt hittem bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Szívesen hazakísérlek, ha ez segít. – ajánlotta fel. Biztos segítene azok után, amit Scottal tett. Azóta Lorna sem zaklatott. Még mindig nagyon hálás vagyok, amiért segített akkor. Azért elgondolkodtam ezen egy pillanatig, aztán egy aprót bólintottam, hogy rendben. Talán nyugodtabb leszek. Ez a néhány hét, hónap kicsit lefárasztott, annyi minden történt. Az étvágyam is elment.

−Nem vagyok éhes. Szeretnék inkább hazamenni. – Arno nem szólt semmit, csak felállt. Követtem a példáját, majd elindultunk. Steph mögöttünk haladt. Nem mellettünk, hogy néha betudjon kapcsolódni esetleg a beszélgetésbe, amit véleményem szerint Arno egyáltalán nem sajnált – még mindig haragszik rá a beszólása miatt –, hanem mögöttünk, mint egy alattvaló. Rettentően bosszantott ez az egész, de már velem se nagyon kommunikált hiába beszéltem hozzá.

A hazafelé úton folyamatosan pásztáztam az környéket arra várva, mikor bukkan valahonnan elő Scott bandája. Azonban sehol semmi.  Még a madár se járt erre, ami önmagában is eléggé gyanús volt.

−Megjöttünk. – álltam meg a házunk ajtaja előtt.

−Szép ház. – konstatálta Arno, ahogy végig nézett rajta.

−Köszi! – hirtelen befészkelte magát az agyamba, mi van, ha valahogy bejutottak a lakásba és elrejtőzve várnak rám, hogy lecsaphassanak. Kirázott a hideg. – Bejössz egy kicsit? – azonnal elpirultam miután leesett milyen kétértelműen hangzott a kérdés.

−Aha. – mosolygott, de éreztem ő is zavarban van.

Kinyitottam az ajtót és beléptünk. Eddig minden rendben volt. Azért óvatosan haladtam. Arno nem kérdezte az okát, csak követett.

−Vigyázz! – épp a lépcsőn haladtunk felfelé, mikor félrelökött és az egyik lépcsőfokra estem. Egy tűzgolyó suhant el mellettem, ami a falnak csapódott, sötét foltot hagyva a rajta, ahogy az ütközéstől oda lett. Hogy fogom ezt anyuéknak megmagyarázni?

Szerencsére Arnonak is sikerült idejében elugrania, miután engem arrébb taszított, és Steph is behúzta a fejét automatikusan. Mondom én! Akár egy robot. Csak jöjjön vissza Alex. Ennek a végére járok, ha törik, ha szakad. De nem volt túl sok időm ezen gondolkodni. – Ez meg mi volt? – intézte szavait hozzám, mintha én tudnám. Az én fejemen nagyobb értetlenség ült, mint az övén. Ez biztos nem Scott bandája. Nekik tuti nincs semmilyen képességük. Az nem lehet. Nem lennének képesek tűzgolyókat lődözni a puszta kezükkel. Már pedig ezek azt csinálták. Két tenyereik között vörösen izzó golyók formálódtak, amiket aztán felénk dobtak hatalmas erővel. A kinézetük teljesen emberi volt. Azonban túl sokáig nem rágódhattam ezen sem, mert folyamatosan szálltak felénk a tűzlabdák.

−Nem tudom. – válaszoltam őszintén. Tényleg nem tudtam, de sejtésem azért volt. Nem tudtam miért ez ugrott be hisz nem volt démoni formájuk, mégis úgy véltem ez egy ellenem irányuló démoni támadás lehet, amit Agaron küldött. Talán megunta, hogy arra várjon csatlakozzak hozzá. Az úgy se következne be soha. Csak most örülök igazán, hogy a szüleim tovább maradtak távol a tervezettnél.

Ilyen az én formám. Ez is csak akkor történhet velem, mikor Alex nincs itt. Most mihez kezdjek? Arno előtt csak nem fedhetem fel magam. De akkor végünk van. Ráadásul azt se tudom, milyen képességeim vannak, mert még egyiket se volt alkalmam kipróbálni. Azt se tudtam, hol kezdjem. Alexnek is pont most kellett hazamennie. Igaz, honnan is tudhatta volna. De én még nem vagyok felkészülve egy ehhez hasonló támadásra. Pláne nem nélküle. A sírógörcs kerülgetett, miközben a támadás nem hagyott alább. Csakúgy záporoztak ránk az égő lövedékek, amik egy normális embert már alapjáraton a halálba hajszoltak volna. Csak ugye én nem vagyok normális. Lassan kezdem belátni én is. A Holtak Kapujának őrzője vagyok és nem hagyhatom, hogy holmi démonok széttúrják, romba döntsék az otthonomat. Összeszedtem minden bátorságomat és felálltam. Egyre dühösebb lettem.

−Mit csinálsz? – próbált Arno visszahúzni. A düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Ekkor hatalmas szellő keletkezett, ami a hajamtól kezdve mindenemet lobogtatta, majd valami bizsergést éreztem a tenyeremnél. Odapillantva hatalmas villámló fényt pillantottam meg, ami egy golyóvá gyúrta önmagát. Alexnek is hasonlóak voltak, csak az enyémek úgy villogtak, mintha villámokból lettek volna. Szikrákat szórtak és sisteregtek is egy kicsit közben.

Több se kellett, azonnal támadásba lendültem. Gondolkodni se volt időm. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy megvédjem magunkat, ahogy egy jó boszinak azt kell. Ennek ellenére alig hittem el, hogy ilyesmire vagyok képes. És ez csak egy a képességeim közül. Summer azt mondta, amíg nem tudom őket kezelni, addig az jön elő, amelyikre szükségem van, kivéve a régi képességeimet, mert azokat bármikor elő tudom hívni csak arra kell koncentrálnom amelyikre éppen szükségem van.

Úgy állapítottam meg, így elsőre elég jól ment, bár Alex útmutatásai nélkül nem voltam benne biztos.

Egymás után szórtam rájuk az ellentámadásokat, amik néha el is találtak egy-egy démont, akik porrá lettek, mégis rengetegen voltak még. Hang nem hagyta el a szájukat, csak végezték a dolgukat. Pedig lett volna hozzájuk jó pár kérdésem, de azt hiszem, ehhez már tényleg kellene Alex.

Teljesen elfeledkeztem Arno jelenlétéről, annyira belemerültem a harcba. A harc. Az én első csatám, ami önmagában is nagy szó, és amit kénytelen vagyok Alex nélkül megvívni pedig úgy volt, hogy ez nem fordulhat elő. De mit számít most már? Senki sem tudhatta.

Mikor eszembe jutott nem vagyok teljesen egyedül, elszégyelltem magam.

−Sajnálom. De nem mondhattam el. – nem tudtam rá nézni. Továbbra is koncentrálnom kellett, mert az ellenség nem akart fogyni.

−Semmi baj. Megértem. – ebben kételkedtem, de nem volt időm ilyesmin agyalni. Kezdtem egyre jobban fáradni, de a démonok még mindig rengetegen voltak. Ekkor egy tűzgolyó egyenesen felém röpült, az arcomat vette célba. Még több energiám szabadult fel, ami nem tudom honnan jött, hisz alig volt már erőm a támadásokat visszaverni. A golyó, anélkül, hogy hozzámért volna, pár centire az arcomtól megállt és semmivé lett. Valami láthatatlan pajzsféleség vett körbe, ami nem engedte közelebb. Ez nem olyan volt, mint a régi. Itt tisztában voltam mindennel. És az akaratommal csináltam. Legalábbis azt hiszem. Ez igazán jó védekező képesség. Tisztára sebezhetetlennek éreztem magam. Persze nem vittem túlzásba, mert csak egy perce kell elveszítenem a koncentrációmat és vége mindennek.

Egyre nehezebben vettem levegőt. Nem tudtam meddig bírom még. Most már értem miért van szükség a rengeteg edzésre. Nemcsak a képességeimet tanulom meg használni, de az állóképességem is javul ezáltal. Ezentúl éjjel-nappal gyakorolni fogok Alex-szel, csak ezt éljük túl.

Hirtelen lerogytam a földre. Teljesen elfáradtam. A tűzgolyók viszont továbbra is záporoztak, persze a lépcső korlátja mögött egyelőre biztonságban voltunk, így egy kicsit tudtam pihenni. Szerencsére közelebb egyikük sem jött. Nem tudom közelharcban mihez kezdtem volna. Te jó ég, már tökre úgy beszélek, mint egy katona.

−Minden rendben? – fogta meg a kezemet Arno. Félelem egyáltalán nem látszott rajta. Olyan volt, mint, aki nem most lát először ilyesmit. Steph üres tekintettel ült a lépcsőn, mint, aki tudomást sem vesz a külvilágról.

−Igen. Csak kicsit elfáradtam. Jobb lenne, ha valami biztonságosabb helyre mennétek. – még jó, hogy időben eszembe jutott. Hogy én milyen idióta vagyok. Már rég elkellett volna paterolnom őket valahova, ahol nem éri őket támadás.

−Szó sem lehet róla. – ellenkezett. – Nem hagyunk itt egyedül.

−Itt úgy sem tudtok segíteni. – álltam fel. – Ha itt vagytok, aggódom értetek és nem tudok rendesen koncentrálni. – nem mintha eddig ez gondot okozott volna. Talán még se vagyok olyan jó boszi. Alex előbb biztonságba helyezett volna minket. Most már mindegy, kár ezen rágódni, sokkal fontosabb dolgom van.

Csak egy másodpercre feledkeztem el arról, mi is folyik a házamban, amikor csak annyit láttam, Arno szintén áll és a tenyere elnyeli a felém tartó tűzgolyót. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam.

−Talán mégis. – mosolyodott el, mintha mi sem történt volna. Nem volt időm magyarázatott követelni. Meg én is elhallgattam előle mindent. De az bosszantott, hogy hagyta, egyedül küzdjek. Még akkor se fedte fel magát, amikor én kénytelen voltam. Ezért még számolok vele, de leginkább az fordulta az oldalamat ki lehet ő, mit keres itt és mit akarhat. Közben folyamatosan vertük vissza a támadásokat. Az erőm egye jobban fogytán volt.

Hirtelen Alex jelent meg a nappali közepén. Nagyon meglepődtem. Fogalmam se volt, hogy került ide. Azonban máris nyugodtabb lettem jelenlététől.

−Alex! – kiáltottam. Felém nézett, arcán döbbenet volt, de pont feléje repült egy lövedék. Nem, az nem lehet. Belegondolni is rossz volt, mi lenne, ha elveszíteném. – Vigyázz! – kiáltottam ismét. Aggodalom fogott el. Időben szembefordult a támadással és kezével megállította, majd visszaküldte azt az ellenségre. Nagy kő esett le a szívemről. Pár perc múlva már mellettem állt. Legszívesebben azonnal karjaiba vetettem volna magam.

−Mi a fene folyik itt? – idegességében a haját túrta. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad itt hagynom. – gyanúsan méregette Arnot, aki a kezével továbbra is nyelte el a támadásokat. Nem volt elragadtatva tőle.  Számára még gyanúsabbá tette. Aztán rám nézett és észrevette a kezemben szikrázó gömböket. Ez még csak egy a sok képességem közül, amikkel tisztában se vagyok. Vajon, mit fog szólni mindehhez? Megfogja bocsátani, hogy egy ilyen fontos dolgot elhallgattam előle?

−Már elakartam mondani. – hajtottam le a fejemet. Tényleg épp ma terveztem el, hogy végre ideje Alex előtt szint vallanom, erre tessék. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha titkolózom előtte.

−Később megbeszéljük. Azt hiszem, ennek nem most van itt az ideje. – kicsit tűnt dühösnek csak. Ebben igaza volt, de már előre féltem hogyan fog reagálni, hogy egy ilyen fontos dolgot nem mondtam el neki. Vajon megtud bocsátani? – Ezek szerint működik a pajzsod is? – nem tudtam hova akar kilyukadni, de azért bólintottam. Jobbnak láttam ha ezentúl nem hallgatok el előle semmit. – Akkor pajzsot fel! – ezt mégis, hogy gondolja azok után, amin ma keresztül mentünk. Alig akartam elhinni.

−Nem hagylak itt titeket. – ha felveszem a pajzsom, akkor teljesen vak leszek, nem fogom látni a körülöttem zajló eseményeket és a csatában én is javában benne voltam és szükségük lehet rám. Tudom, hogy aggódik, de ő csak most jött. Mi álltuk eddig a fogyni nem akaró támadásokat.

−Kérlek! A többit majd elintézzük mi. Alig állsz a lábadon. Ez elsőre nagyon megterhelő volt neked. – hallgattam rá. Tényleg alig álltam a lábamon, meg nem akartam, hogy miattam izguljon, mert akkor nem tudna a harcra koncentrálni. Így eltűntem. Mindenhol teljes homály fedett. Nem láttam, nem hallottam semmit. Még se mozdultam. Egy helyben, mozdulatlanul álltam. Idegesített, hogy fogalmam sincs, mi zajlik odakint.

Nem tudom meddig lehettem ebben az állapotban, de jó néhány perc után meguntam a várakozást és visszatértem a valóságba.

−Elmondanád ki a franc vagy te? – a nappaliban nyoma se volt a csatának. A falról eltűntek a fekete foltok. Mintha mi se történt volna.

−Ez nem tartozik rád. – a fiúk eléggé emelkedett hangnemben társalogtak egymással.

−De igen is rám tartozik, ha Kristennel történik valami a távollétemben. Felfogtad, hogy baja is eshetett volna?

−Ez az, te távol voltál, így nincs jogod bármit is számon kérni se rajtam, se rajta. Tőlem amúgy sincs. – egyre hangosabban vitatkoztak. Nem értettem mi bajuk lehet, hisz az előbb még együtt harcoltak.

−Fiúk! Kérlek, fejezzétek be! – ekkor vették csak észre, hogy újra, teljes valómban jelen vagyok. – Hisz egy oldalon… − nem volt időm befejezni. Egy éles fájdalom leterített.

−Kirsten! Ne! – hallottam még Alex kétségbeesett hangját. – Nem, nem, nem. Ez nem lehet. Kérlek! – aztán minden homályba veszett.