21. fejezet - Választás

Sziasztok! Végre itt a friss :) Remélem örültök neki és egy kicsit kárpótolni is fog, amiért ilyen sokáig kellett rá várnotok :) Nem teljesen tudtam úgy kifejezni az egészet, ahogy szerettem volna, de remélem ez nem teszi évezhetetlenné :) Jó olvasást mindenkinek! És nyugodtan írjatok kommentet :) Köszi!

Az ágyon feküdtem. A szemem a plafonra meredt. Kirsten feje a mellkasomon pihent és úgy aludt. Eléggé kimerült. Én viszont képtelen voltam lehunyni a szemem. Még mindig égett az ajkam a csókjától. Nem lett volna szabad ennyire elveszítenem a fejemet, de képtelen voltam ellenállni. A tudat, hogy majdnem elveszítettem mindennél rosszabb volt. Muszáj volt a közelében lennem. Egész lénye annyira csábító volt. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt. Dúltak-fúltak bennem az érzések. Őrjöngtem legbelül. Kimondhatatlanul szenvedtem attól, hogy ilyen közel van hozzám, még sem lehet az enyém. Senkinek nem kívánom ezt a kínt, még a legnagyobb ellenségemnek sem. A karjaimban aludt, csupán néhány centire. De uralkodnom kellett magamon. Ha még egyszer elveszítem a fejemet annak beláthatatlan következményei lehetnek. Azt pedig nem kockáztathatom meg, hogy levegyenek a feladatról és mást jelöljenek ki mellé. Azt még kevésbé bírnám elviselni. Az, hogy mellette lehetek minden kínszenvedést megér. Semmiért nem adnám fel és mindent megteszek, hogy az életem árán is megvédjem.

Ami ma történt nem történhet meg újra. Soha többé nem hagyhatom magára. Éreztem, ha távol leszek tőle, akkor valami történni fog. Erre tessék. Egyetlen dolog zavart, hogy nem volt velem őszinte a képességei kapcsán. Természetesen megértettem az okot és nem is tudtam rá haragudni sokáig. Túl fontos volt a számomra. Mindennél fontosabb. A gondolataim kavarogtak, de végül hajnal felé csak elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy álmosan nyújtózkodik mellettem. Gyönyörű alakja kikörvonalazódott. Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Vissza kellett térni a rideg valósághoz, ahol nincs számunkra jövő. Legalábbis együtt. Ez az érzés a szívemig hatolt, még sem tudtam ellene tenni semmit. A szabály, az szabály. Akármennyire hülyén is hangzik és akármennyire szeretem őt, kockázatos lenne belevágni. És ebben a helyzetben nem kockáztathatunk. Most, amikor minden tőlünk függ, nem engedhetünk az érzelmeinknek és nem sodorhatjuk veszélybe a számunkra fontos embereket. Súlyos büntetésre számíthatnék, ha kiderülne, hogy bármi közünk is van egymáshoz, ami elől akár milyen jó boszorkány is vagyok, soha nem tudnék elfutni. És ezzel őt is veszélybe sodornám és még sok mindenki mást. Nehéz megmagyarázni azt, miért is ragaszkodom ennyire a szabályokhoz. Azt szokták mondani az emberek: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket!” De én más vagyok. Nem vagyok ember és másként gondolkodom ezekről a dolgokról és máshogy viszonyulok ezekhez. Hűséges vagyok a népemhez, bármennyire is mást diktál a szívem. Ezen felül kell kerekednem és csak arra kell koncentrálnom, amiért itt vagyok.

– Jó reggelt! – miután észrevette, hogy én is mocorgók, rám emelte gyönyörű tekintetét, ami még a reggeli ébredés ellenére is ragyogott. Fájt, hogy le kell törnöm, és az hogy a szeméből látni fogom eltűnni a csillogást, borzalmas volt. – Hogy aludtál?

– Neked is jó reggelt! – próbáltam nem túl morcos lenni, hisz ő az egészről nem tehet és nem szabad, hogy ez rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Sokat jelent nekem, de nem szabad hagynom, hogy reménykedjen. Önzőség lenne a részemről. – Nem valami jól. Alig jött álom a szememre. Egész éjjel gondolkodtam. – a mosoly lehervadt az arcáról. Rémes látvány volt.

– Kérlek, ne mondj semmit! Ne rontsd el a pillanatot! – láttam a szemében milyen rosszul esik ez neki. – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna és felejtsük el az egészet! – pontosan tudta, hogy mire gondolok. Azok az átkozott szabályok. Mindig kell, hogy valami a boldogságunk útjába álljon. Majdnem elveszítettem, de csodálatos módon visszakaptam, még sem élvezheti ki egyikünk se megfelelőképen ezt a pillanatot. Mind ez a sors rossz fintora.

Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem tudtam mit mondhatnék. Csak ültem az ágyon némán. Néztem, ahogy készülődik és reggeli ragyogása egyre szebb képet ölt. Nem mintha alapból nem lett volna az, de a reggeli ébredés után egyre csak virult.

– Alex! – rá emeltem szomorú tekintetem. Mind egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez a csoda soha sem lehet az enyém és a szívem egyre jobban elnehezedett. – Meg kellene beszélnünk Steph dolgát. Egyre furcsább. Még soha nem hagyott magamra, ha valami bajom volt. Most csak úgy minden szó nélkül lelépett. Kezdek egyre jobban aggódni. – osztottam véleményét. Steph hatalmas változáson ment át megismerkedésünk óta. Ennek okát azonban én sem tudtam. Aurája még mindig nem billent át egyik oldalra sem. A változás továbbra is küszöbön állt, de előre lépés nem történt. Nem tudtam hova tegyem ezt a dolgot, mert általában ha valakinek változik az aurája, az hamarosan teljesen átfordul. De Steph-nél nem. Nála semmi változás. Ugyanaz a közömbös szín a jó és a rossz határán. Ez lehet valami trükk, hogy ne lássam hovatartozását, de senkit sem ismerek, aki ilyesmire képes lenne. A jók színe ugye általában színes, a nagyon jóké, akik általában valamilyen célra ki vannak választva, fehér. A gonoszoké fekete. Az iskolában leginkább ez a szín uralkodik és egyedül Kirsten aurája fehér. Még Steph is inkább ehhez állt közel megismerkedésünk elején, de azóta szürke. Se nem jó, se nem rossz. Ugyanilyen Arno aurája is. Ezért nem is bízom benne. De Steph-ben nincs okom kételkedni egyelőre. Fura, mert még Arno aurája sem tért át az állandó színére, amiből kiderül melyik oldalon is áll. A varázs világban az aura különböző színű. Nem színes, mint az embereké általában. Minden lénynek meg van a saját önálló színe. A miénk például kék. Ha összeakadok egy varázslénnyel, az aurájából tudom, hogy hova tartozik. Persze sokukat a kinézetük alapján is meg lehet különböztetni még is jó, hogy ilyen formája is létezik az elkülönülésnek és erre azért nem mindenki képes, csak akiknek ilyen különleges képesség adatott meg.

– Egyetértek veled, de még mindig nem történt változás. Az aurája semleges, szürke színű. És amíg nem tudjuk melyik irányba lendül, addig nem tehetünk semmit. Maximum fokozottan szemmel tartjuk. – egyelőre nem volt ötletem ezen kívül mit tehetnénk még. A Tanácsot nem akartam megkérdezni. Még a végén azt hiszik nem boldogulok az eseményekkel. Pedig ez nincs így, csak kivárok, aztán meglátjuk mi lesz.

– Csak rettentően aggódom. Ő a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni. – odamentem és a karomba zártam, hogy megnyugtassam, de ez nem volt túl jó ötlet. Ismételt közelségétől kezdtem elveszíteni önerőmet és amikor rám nézett az ajka olyan közel volt, hogy majd nem elvesztettem az eszemet édes leheletétől. Olyan hirtelen löktem el, hogy a földre esett.

– Ne haragudj! – kaptam automatikusan utána és segítettem neki talpra állni.

– Nincs semmi baj! – nyugtatgatott, de én teljesen magamon kívül voltam attól, hogy ennyire elvesztettem a fejem. Majdnem kárt okoztam benne, pedig az a dolgom, hogy megvédjem. – De ez most azt jelenti, hogy soha többé nem is ölelhetjük meg egymást? – a keserűség kiérezhető volt a hangjából.

– Nem, de hogy. – húztam magamhoz és ismét a karomba zártam. Igyekeztem elvonatkoztatni a történtektől és nem hagyni, hogy éket verjen közénk. Iszonyú erőfeszítésbe került, de mindent megért, hogy újra a karjaim közt volt, biztonságban. És tudom, hogy ő is így érez. Én vagyok az egyetlen, aki mellett biztonságban érzi magát és egyáltalán nem bántam, hogy ez így van. – Csak egy percre elveszítettem a fejem, de ígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni. – vagy legalábbis megpróbálom, tettem hozzá magamban. – De most induljunk, mert elfogunk késni a suliból.

Két perc múlva már egymás mellett sétáltunk az utcán szótlanul. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Mikor felnéztem már az iskola előtt voltunk.

– Jó reggelt! – jelent meg Arno. Egyáltalán nem szívleltem, főleg azok után, hogy kiderült róla neki is vannak különleges képességei, de az aurája miatt nem tudom megállapítani, hogy melyik világhoz is tartozik és ez nagyon bosszant. Nem gyakran lehet olyanokkal találkozni, akiknek az átalakulás tovább tart, mint általában. Most mégis egyazon a helyen ketten is vannak. Ennek kell, hogy legyen valami oka. – Mi ez a mélabú? Talán valami baj van? – ő olyan vidám volt, mintha tegnap semmi sem történt volna. Mintha nem veszítettük volna el majdnem a legfontosabb lényt az egész világon.

– És neked mitől van ilyen jó kedved? Elfelejtetted mi volt tegnap? – mordultam rá. Igaz neki nem volt oka semmi miatt rágódni. Rá nem vonatkoztak a szabályok.

– Dehogy nem, de minden rendbe jött. Vagy nem? – ezzel átkarolta Kirsten vállát és magával húzta előrefelé. A karja fölött még szomorúan rám pillantott, aztán hagyta magát. Legszívesebben kiszakítottam volna az öleléséből. Már majdnem meg is indultam, de megjelent Steph és tüntetőleg be állt elém.

– Na végre, hogy megjelentél. Tudod Kirsten mennyire aggódott érted? – támadtam neki. Most jött elő igazán a dühöm.

– Úgy látom teljesen jól van. – pillantott a tőlünk egyre távolodó alakjuk felé.

– Igen, de nem rajtad múlott.

– Ahogy rajtad sem. – ezt megérdemeltem. Csak engem is kezdett már bosszantani ez a bizonytalanság, ami körbe veszi őt.

– Mi van veled Steph? Az utóbbi időben annyira megváltoztál. Baj van? – nem válaszolt. Csak állt némán és a semmibe meredt. – Steph!

– Ne haragudj! Erről nem beszélhetek. Legalábbis nem most és nem itt. Majd ha alkalmas lesz az idő, akkor megkereslek. – és el is tűnt Kirstenék után. Egyedül maradtam. Titokzatossága megrémített, de az legalább jó jel volt, hogy valamikor hajlandó lesz beavatni a részletekbe. Talán tisztábban fogok látni. A csengő megszólalása riasztott fel gondolataimból. Az udvar fokozatosan ürült kifelé. Már majdnem egyedül voltam egy két sráctól eltekintve.

Hirtelen elsötétedett minden.

– Az ifjabb Lockwood!

– Agaron! – dühömben ökölbe szorítottam a kezemet.

– Úgy is az enyém lesz. Nem tudod őt megvédeni.

– Ha rajtam múlik, akkor nem.

– Ó, ó! Az ifjú hősnek képzeli magát. Nem vagy elég erős. Még ő is erősebb nálad. – mintha éreztem volna leheletét az arcomon. Undorodnom kellett.

– Ha olyan nagy a szád, gyere ide és majd meglátod. – lángoltam a dühtől. Minden erőm ebben összpontosult és tűzvörös lángok leptek el, támadásra készen.

– Hamarosan, hamarosan! – azzal a hang eltűnt.

Ismét világosság lett.

Az udvaron már nem volt senki, így nem láthattak lángolni. Amint visszatértem a valóságba lecsillapodtam így a lángok is eltűntek. Azonnal a terembe rohantam. Most még inkább nem hagyhattam magára Kirstent. Ezek után nem. Ilyen még soha nem fordult elő. Még soha nem lépett kapcsolatba így egyikünkkel sem. Kivéve Kirstennel, mert ő túl gyenge volt és megakarta félemlíteni.

Odarohantam hozzá és karon ragadva elkezdtem kifelé húzni. Arno szúrós tekintetett lövellt felém, amiért elmerem rabolni mellőle. Nem érdekelt. Sokkal nagyobb problémánk volt az ő érzelmeinél.

– Alex! Mi történt? Valami baj van? – a férfi WC-ig meg sem álltam. Ott betessékeltem magam előtt és magunkra zártam az ajtót. – Teljesen elment az eszed? Ez a férfi WC. – nézett körbe rémülten. Én viszont képtelen voltam gondolkodni. Körbe-körbe járkáltam. – A szemed fekete. – közelebb jött. – Kérlek nyugodj meg és mondd el végre, hogy mi történt. – ha dühös vagyok mindig elvesztem az önkontrollomat és a szemem elsötétül. Ő ezt már pontosan tudja. Elég jól ismer. Érintésétől csillapodni kezdtem. Erre rajta kívül senki nem képes. Másban tuti kárt tettem volna.

– Agaron egyre erősebb. – nyögtem felindultan. Nem tudom, hogy csinálja, de már nem fér fitogtatni az erejét és ez nem jó jel.

– Ezt hogy érted? – éreztem, ahogy pánik uralkodik el rajta, de igyekszik magát tartani.

– Az előbb volt egy kellemetlen beszélgetésem vele. Velünk csak akkor képes kapcsolatba lépni mentálisan, ha megerősödött. Erős, de még nem annyira, hogy testben is megjelenjen, de azt mondta, hogy hamarosan eljön ez az idő is. – Kirsten megszédült, úgy kellett megtartanom. – Jól vagy?

– Alex! Nem leszünk kész időben. Nem leszek elég erős, hogy szembeszálljak vele.

– Mire eljön az idő elég erős leszel ahhoz, hogy legyőzd. Csak higgy magadban! Mi hiszünk benned. – megpusziltam a homlokát, de azt hittem megint nem tudok uralkodni magamon. De nem ez a pillanat a legalkalmasabb a fejem elvesztéséhez, így nagy nehezen, de ismét visszafogtam magam. – Most értesítenem kell a Tanácsot. Kérlek őrködj addig! – leültem a földre törökülésbe és erősen koncentráltam. Nem sokszor lépünk így egymással kapcsolatba, mert rengeteg energiát elszív a kapcsolatteremtés ezen formája. Ugyanakkor ha bármi történik ez a leggyorsabb módja, hogy elmondhassuk egymásnak. Erre sem képes népünk minden tagja. Kivéve azok, akik az otthontól távol épp egy küldetésen vannak. Viszont otthon csak néhányan tudják ezeket az üzeneteket fogadni és közvetíteni. És már azt se lehet biztosan tudni kiben bízhatunk.

Igyekeztem felvenni a kapcsolatot Bovennel, akivel egyszer már amúgy is beszéltem, csak akkor ő lépett kapcsolatba velem.

– Boven! Itt Alex Lockwood! Kérlek válaszolj ha hallasz! – erősen koncentráltam. Próbáltam a külvilág minden tényezőjét kizárni. Főleg Kirsten jelenlétét, ami leginkább zavarólag hatott rám és koncentrációs képességemre. – Beszélnem kell a tanáccsal! Nagyon sürgős.

– Mondhatod Alex! Minden szavadat hallják és te is hallani fogod őket. Beszélj nyugodtan! – jött végre a válasz. Gondolom, ahogy meghallott azonnal rohant is hozzájuk. Ez jó. Talán ő megbízható. Gondolom ezért őt választották először is, hogy beszéljen velem. Én pedig azért hozzáfordultam, mert őt ismertem és tudtam, hogy képes erre.

– Eyselis nagyúr!

– Itt vagyok Alex! Valami baj van? – hangja komoly és érdeklődő volt.

– Azt hiszem igen. Néhány perccel ezelőtt Agaron kapcsolatba lépett velem mentálisan. Nagyúr, ugye tudod, hogy ez mit jelent?

– Mindenki tudja ezt, Alex! Egyre erősebb. Hamarosan vissza nyeri teljes erejét. – apám hangját hallottam meg. Nem is tudom mikor találkoztunk utoljára. Nem lelkesedett az ötletért, hogy ilyen hosszú időre távoznom kell, de valamiért kifejezetten mindenki engem akart erre az ügyre, amiért az elején nem lelkesedtem. De azóta annyi minden megváltozott. Az érzéseim az első perctől kezdve pozitívak voltak irányába, amik egyre csak mélyültek és mára már ő a legfontosabb számomra. Meghalnék érte, ha azzal megmenthetném az életét.

– Mondd el, hogy pontosan mit mondott neked! – szóról szóra elismételtem a szavait, amit nem szívesen tettem, mert tudtam, hogy Kirsten minden egyes szavamat hallja és ez csak még jobban megrémíti őt.

– És, hogy álltok? A lány készen fog állni mire kell? – kérdezte Seylon, aki az elejétől kezdve ellenezte ezt az egészet.

– Minden rendben van. Nagyon jól haladunk. Kirsten egyre ügyesebb és erősebb. Ha eljön az idő képes lesz legyőzni Agaront. – jobbnak láttam nem megemlíteni a tegnapi csatát és, hogy majdnem elveszítettük. A lényeg most az volt, hogy meggyőződjenek, jó ütemben haladunk. Így szavaimból Kirsten is erőt meríthetett magának.

– Rendben van Alex! Mi bízunk bennetek. Ő az utolsó reményünk. – a tündér királynő mindig is bízott mindenkiben. Soha senkiben nem lát rosszat. Csoda, hogy ez még nem okozta vesztét.

– Természetesen nem egyedül kell majd küzdenetek, hisz az képtelenség lenne, de ő az egyetlen, aki legyőzheti majd Agaront. Nagyon vigyázz rá Alex! – ezt mondaniuk sem kell. Nem hagyom, hogy bármi baja essen.

– Az életem árán is megvédem! – nyilatkoztam határozottan.

– Egyelőre semmit sem tehetünk. – mondta Eyselis. – Folytassátok a felkészülést, és ha bármi van jelentsd! – ezzel meg is szakadt a kapcsolat. Éreztem, ahogy erőm elhagy. Eldőltem oldalra.

– Alex! – rohant oda Kirsten.

– Jól vagyok. – kellett egy kis idő mire visszanyertem lélekjelenlétemet. – De te, hogy vagy? – néztem rá aggódva. Féltem, hogy a hallottak a vártnál jobban megrémítették. Az arca tele volt félelemmel. – Nem hagyom, hogy bántson. – simítottam végig gyengéden az arcán.

– Tudom. És pont ez az amitől félek. Alex…

– Mi a fene folyik itt? Mit csináltok ti itt? – Arno rontott be. Nem mondhatnám, hogy örültem neki, de talán a legjobb pillanatban toppant be. Még mindig a földön ültem és Kirsten mellettem guggolt. – Elmondtad neki? – értetlenül néztem Kirstenre.

– Még nem. Nem volt rá alkalmam. – rossz jel volt, mert nem mert a szemembe nézni. Ilyen még soha nem fordult elő.

– Akkor majd én. – kaján vigyor jelent meg az ajkán. Felálltam, mert úgy még sem lehetett beszélgetni és kisebbségi komplexusom is volt tőle.

– Arno, kérlek! – Kisrten is követett.

– Nézd Alex! Tudom, hogy Kirsten és te nagyon jó barátok vagytok, de ő mostantól az én barátnőm. Érted? Velem jár, így nem sajátíthatod ki őt magadnak akkor, amikor csak akarod. De ha mégis megpróbálnád, férfihoz méltón nem fogom hagyni. – leesett a képem az ámulattól. Kérdőn néztem Kirstenre.

– Ne haragudj! Nem akartam, hogy így tudd meg. De te is tudod, hogy nekünk nincs jövőnk és Arno nagyon kedves hozzám. Kedvelem és amikor ma megkért, hogy legyek a barátnője, igent mondtam, mert tudtam, hogy téged úgy se választhatlak soha, akármennyire is szeretlek. – szomorúan hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy igaza van és megértem, hogy elfogadta egy olyan valaki közeledését, akivel a kapcsolatuk ellen nem szólt semmi, mégis rettentően fájt. Fájt a tudat, az egész testemet kín marta. Leírhatatlan az érzés, amit ebben a pillanatban éreztem. A tudat, hogy örökre elvesztettem és ezek után a viszonyunk sem lehet olyan, mint előtte hisz máshoz tartozik. Én se nézném jó szemmel, ha az én barátnőm lenne és másvalakivel olyan viszonyban lenne, mint ő volt velem. Azt hittem a szívem megszakad, de tudtam, hogy nem dönthetett másképp, akármennyire is szerette volna, hisz abból nem lehetett volna semmi. És akkor már inkább ez a csapás, mint hogy én okozzak neki azzal fájdalmat, hogy nyíltan kijelentem köztünk nem lehet semmi. Inkább én szenvedjek mint ő.

– Szóval ehhez tartsd magad, különben nem lesz jó vége. – mordult rám fenyegetően. Nem mintha féltem volna tőle, de jobbnak láttam, ha nem szólok egy szót sem. – Menjünk! Az óra már megy egy ideje. – azzal karon ragadta és maga után húzta.

Én pedig ott maradtam egyedül. Még mindig nem fogtam fel. Megváltozott minden. Örökre elvesztettem. De ez még nem jelentette azt, hogy mostantól bízom Arno-ban. Sőt, ezek után még jobban szemmel fogom tartani. Senkinek nem hagyom, hogy fájdalmat okozzon a föld legcsodálatosabb lényének. Még magamnak se. A szívem lüktetett, ahogy egyre jobban tudatosultak bennem az események és egyre erősebbé vált az érzés, hogy nem tudok nélküle élni. De ő választott és ha bele is halok, én ezt tiszteletben fogom tartani. A WC közepén álltam, egyedül, míg Kirsten másnak az oldalán ült. Ez minden csapásnál szörnyebb volt.