16. fejezet - Az új fiú

Sziasztok! Itt az új feji. Ez nem annyira izgalmas, mint az előző, de remélem azért tetszeni fog :) Várom a véleményeket :)

Ki pattantak a szemeim. Hirtelen ugrottam fel védekező állásba. Azt se tudtam hol vagyok. A következő mozdulatom az volt, hogy a nyakamhoz kaptam. Megkönnyebbülésemre a nyaklánc, amiről Summer beszélt, ott lógott a nyakamban. Erre eszembe jutott minden. Óvatosan az alkaromra pillantottam és a jel szintén ott volt. Ettől megkönnyebbültem. Ekkor eszembe jutott hol vagyok. Alex ott térdelt, ahol az előbb feküdtem, Steph pedig az ablaknál mozdulatlanul állt, mint mindig. Mostanában semmi sem hatotta meg, vagy zökkentette ki. Azonban mindketten döbbenten néztek rám.

−Jól vagy? – állt fel és jött oda Alex. A vállamra tette a kezét. Fogalmam se volt, mit mondhatnék neki. Summer azt mondta egyelőre ne szóljak neki, de én nem hiszem, hogy sokáig fogok tudni titkolózni előtte. Benne pedig megbízhatok, ezt Summer is megerősítette. Igen, azt mondta csak benne. Ez azt jelenti, hogy Stephenieben nem? Biztos csak félreértettem valamit. Mostanában tényleg furcsán és rémisztően viselkedik, de mindig mellettem állt és tudom most is csak védeni akar.

−Nem is tudom. – módot kell találnom, hogy Alexet beavathassam. – Mi történt? – kérdeztem végül, mint aki nem tudja. Pedig nagyon is tudom. Mindenre emlékszem.

−Elájultál. – mondta Alex idegesen.

−Valóban? – adtam az ártatlant. – Pedig jól érzem magam. De tényleg. – bizonygattam, de nem úgy nézett ki, mint aki elhiszi.

−Azt hiszem mára jobb, ha befejezzük a gyakorlást. – erre kicsit megrémültem, de nem mutattam. Most amikor elő tudom hívni újra a képességeimet? Meg arra is módot kell találnom, valahogy kipróbálhassam az új képességeimet. Különben honnan fogom tudni, milyenek vannak és, mikor melyiket kell használnom. A képességeim. Hát persze. Hogy ez eddig nem jutott eszembe. Támadt egy ötletem. Mivel elő tudom hívni a régi képességeimet, így a pajzsomat is. Akkor csak, mi ketten leszünk Alex-szel, a többieknek minden ugyanolyan lesz, mintha nem változott volna semmi. Nem fogják hallani, miről beszélünk, nyugodtan beszámolhatok neki az ájulásom alatt szerzett élményeimről és az új státuszomról, ami számomra még mindig magas. De Alex segítségével tudom, megbirkózom majd vele. Viszont egy kicsit azért várok vele. Nem akarok ajtostól rontani a házba és rögtön ezzel sújtani őt.

−Erre semmi szükség, hisz nincs bajom. És még el sem kezdtük.

−Én ezt nem így látom. – nem lehet vele vitatkozni. – Mindig az övé kell legyen a döntő szó. Végül is az a dolga, hogy megvédjen. Csak a végén ne én legyek az, aki megvédi őt. Ezen mosolyognom kellett. Értetlenül nézett rám. Már meg se lepődök.

−Rendben. Legyen úgy, ahogy akarod. – adtam be végül a derekamat. Holnap úgyis egy új, nehéz nap vár rám az iskolában. Alexnek becsomagoltam az elkészített szendvicseket, mert általában mindig nálam eszik és féltem nehogy ne legyen, mit ennie.

−Biztos meg leszel egyedül? – kérdezte már az ajtóban állva. Steph már elment. – Mert maradhatok még egy kicsit, ha szeretnéd. – ez olyan aranyos tőle. De most még is jobb, ha egyedül maradok. Végig kell gondolnom a dolgokat.

−Biztos Alex. Ne aggódj! – nyugtattam meg.

−Oké! Reggel találkozunk. – adott egy puszit, majd távozott.

Egész éjszaka forgolódtam. Nem igazán tudtam aludni. Nem tudom, hogy, de nagy nehezen még is elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy vadul dörömbölnek a bejárati ajtón. Hát ez meg mi? Félve mentem le a lépcsőn. Mi van, ha épp most akar megtámadni valaki? Bár az biztos, nem dörömbölne az ajtón, sőt, egyáltalán nem ott jönne be.

−Kirsten! – hallottam meg Alex kétségbeesett hangját. Szaladtam az ajtóhoz és szélesre tártam előtte.

−Mi ütött beléd? – dorgáltam le. – Majdnem betörted az ajtót.

−Semmi bajod? – ölelt magához. Szokatlan volt tőle ez a fajta kitörés.

−Hát persze, hogy nincs. – azt se tudtam hirtelen, hogy reagáljak. – Miért?

−A frászt hoztad rám, amikor nem értél be a suliba időben. Azt hittem bajod esett. – hajtotta le a fejét. – Azt soha nem bocsátottam volna meg magamnak. – megfogta a kezemet úgy folytatta. – A világon mindennél fontosabb vagy nekem. – az arcom lángvörös lett. Viszont szöget ütöttek a szavai a fejemben. Hogy értette azt, hogy nem értem be időbe? Az órámra pillantottam. Te jó ég! Elaludtam. Még soha nem fordult elő velem. Kitéptem a kezem Alexéből és rohantam fel a szobámba.

−Azonnal kész vagyok. – kiáltottam még vissza neki mielőtt eltűntem. Rekord idő alatt készültem el. – Indulhatunk. – bezártam az ajtót, majd szélsebesen a suli felé vettük az irányt.

−Ez így nem lesz jó. – ezzel meg mire akar kilyukadni? – Nem tetszik, hogy egyedül vagy ebben a nagy házban.

−De csak éjszaka vagyok egyedül. – olyan édes, amikor aggódik.

−Épp elég az. Mi lesz, ha akkor támadnak meg? – szép is lenne, ha gyáva kukacként álmomban támadnának meg.

−Akkor csak kiejtem a nevedet a számon és te máris itt teremsz. – mosolyogva tettem a vállára a kezemet.

−Akkor sem tetszik ez nekem. Ki kell találnunk valami megoldást. – erősen törte a fejét. – Van vendégszobátok nem? – ettől a gondolattól felvidult.

−Igen. – kérdőn néztem rá. – De…

−Sziasztok! – jelent meg a semmiből a tegnapi megmentőm. – Már azt hittem ma nem is jössz suliba. – mintha állandóan jó kedvvel lenne megáldva.

−Csak elaludtam. – nem szívesen dicsekszem vele, de hát ez az igazság.

−Nem nagy dolog. Néha mindenkivel előfordul. – nem zavartatva magát jött mellettünk. Alex csak úgy fortyogott magában. – Emlékszel rám? Arno vagyok.

−Persze Arno. És még egyszer hadd köszönjem meg, amit értem tettél. – erre a gondolatra elpirultam. Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha ő nincs ott akkor. Talán Alex is időben odaért volna. Ez már soha sem derül ki.

−Ugyan! Semmiség volt. – legyintett, de látszott rajta tetszik neki a dolog. – Arra gondoltam, mi lenne, ha velem ebédelnél?

−Ezt előbb megkell beszélnem a többiekkel. – ez nagyon meglepett, de biztos nem fognak ellenkezni, ha még egy fő csatlakozik hozzánk.

−Én arra gondoltam, hogy csak te meg én, kettesben. – ettől leesett az állam. Miért akar velem kettesben enni?

−Soha nem ebédelek Alex és Steph nélkül. – vágtam rá. Ez így is van. Megszokott hármasként mindig együtt eszünk. Furcsa fordulatot vett ez az egész.

−Értem. Nem tennél most az egyszer kivételt? Kérlek! – esdeklőn nézett rám. Egy ilyen nézésnek nagyon nehéz ellen állni, de nekem mégis sikerült.

−Ezt még végig kell gondolnom. – nem mondtam se igent, se nemet. Alexre néztem, aki már rendesen füstölgött mérgében.

−Nekem ez is elég. Egyelőre. – mondta mosolyogva. – Most máshol lesz órám, de később találkozunk. – beleolvadt a tömegbe.

−Te tényleg vele akarsz ebédelni? – préselte ki Alex a fogai között.

−Igazén nem tudom. Elvégre megmentett. Ennyit talán megérdemel. – gondolkodtam hangosan.

−Vagy még ennyit se. – kész dinamit volt, aki bármelyik pillanatban felrobbanhat.

−Nyugodj meg Alex! Mi van veled? – ilyen dühösnek még sose láttam, pedig volt már részem abban, amikor begurult.

−Nem nyugszom meg. – ettől hátrahökköltem. – Azt se tudjuk ki ez, te meg itt jó pofizol vele. – két kezem közé fogtam az arcát.

−Alex! Ez csak egyetlenegy ebéd. Semmi több. – kezdett elnyugodni.

−El se tudod képzelni mennyire szeretlek. – elengedtem majd hátráltam néhány lépést.

−De te is tudod, hogy ez lehetetlen. – mindketten tudjuk. Neki kéne a legjobban tudnia, hisz az ő világában létezik ez az idióta szabály.

−Tudom. Mégis így érzek és ez az Arno egyáltalán nem szimpatikus és az aurája sem tetszik. – annyira meghatottak szava, muszáj volt átölelnem. Szorosan szorított magához. – Csak nagyon aggódom érted.

−Ez csak egy ebéd és te amúgy is ott leszel a szomszéd asztalnál. – próbáltam minél több meggyőző érvet mondani, de én már döntöttem.

−Hát itt vagytok? – jelent meg Steph. – Mindjárt kezdődik a következő óra. Arra se akartok bejönni? – elengedtük egymást. Szó nélkül vettük az irányt a terem felé.

Az ebédszünet előtti utolsó óra Arnoval együtt volt.

−Akkor mehetünk? – jött oda az óra végén a padunkhoz. Nem emlékszem, hogy igent mondtam volna. Alex gyilkos pillantásokat lövellt felé. Steph már az ajtóban várt és mosolygott. Hogy min azt nem tudom. Olyan merev mostanában.

−Persze. – végül is már eldöntöttem. Akkor nincs értelme visszakozni. – Később találkozunk! – szóltam oda a többieknek, majd Arno oldalán elhagytam a tantermet.

Az ebédlőbe érve külön asztalhoz ültünk. Furcsa érzés egy idegennek ülni a többiek nélkül.

−Örülök, hogy úgy döntöttél velem tartasz. – húzta ki nekem a széket. – Te vagy az egyetlen lány ebben a kócerájban, aki figyelemre méltó. – ezt meg, hogy érti? – A többiek! Ne is beszéljünk róluk. – na, pontosan tudom, mire gondol.

−Köszönöm! Ez kedves tőled. – igyekeztem viszonozni a kedvességét. Nem vagyok hozzá szokva, hogy a fiúk érdeklődésének a középpontjában álljak. Kedves ez az Arno, az biztos. De sosem lehet tudni. Azért jobb az óvatosság. És Alexnek nem tetszik az aurája, bár nem mondta el, hogy érti ezt. Talán az övé is fekete, mint mindenkié ebben az iskolában? Akkor Alex mindent megtett volna azért, hogy ne ebédeljek vele, így nem lehet olyan vészes a helyzet.

−Ez az igazság. – mosolygott rám. Gondoltam egy kicsit kifaggatom.

−Honnan jöttél és mért pont ebbe a suliba? – kezdtem egy kevésbé gyanússal.

−Az édesapám itt kapott állást és hát Párizsból települtünk át ide Halls Fallsba. Az itteni iskolák közül nekem ez volt a szimpi, nem tudom miért, mert rajtad kívül semmi jót nem találok benne. – ez elég őszintének hangzott, de elég hihetetlen, hogy valaki lecserélje Párizst, csak mert itt kapott állást.

−És veled, mi a helyzet? – arra nem számítottam, hogy ő is faggatni fog, mondjuk ez természetes. Nagyon vigyáznom kell semmit se áruljak el neki. Minden szavamra erősen oda kell figyelnem, mert hajlamos vagyok akár véletlenül is elszólni magamat, bár az utóbbi időben bebizonyítottam, nagyon is tudom tartani a számat.

−Születésemtől fogva itt élek, és nagyon utálom. Inkább Párizs, mint Halls Falls. – ezen elnevette magát. Szememmel Alexék asztalát kerestem. Meg is találtam jó pár asztallal arrébb. Valahol a közelükben szerettem volna ülni, de a távolság láttán nyugtalankodni kezdtem. Csak a közelében tudok nyugodt lenni. A távolság rám is úgy hat, mint rá. Vajon szándékosan választotta ezt a messzi asztalt? Elég legyen már! Nem lehetek egész életemben mindenkivel bizalmatlan. Bár Summer azt mondta senkiben se bízzak. De Arnoról biztos nem tudott. Nem viszem túlzásba a bizalmaskodást, de megmentett, ezért egy kis bizalmat igazán megérdemel.

−Figyelj! Nem tagadom tovább. – nem tetszik ez nekem. Most meg, mit akarhat? – Az első perctől kezdve nagyon tetszel. Az, hogy megmentettelek pedig, csak fokozta az irántad érzett távoli vonzalmamat. Az első napon nem semmi reakciót váltottál ki belőlem. – nem jött ki hang a torkomon. Ez csak valami vicc lehet. Alexre pillantottam, aki folyamatosan minket figyelt. Nem is ismerem ezt az Arnot. Ennyire azért még se bízhatok meg benne. Vagy igen?

−Húh! – hirtelen jobb nem jutott az eszembe. – Nézd Arno! Nagyon hálás vagyok neked, tényleg, de még csak most látlak életemben másodszor, illetve bocsánat harmadszor. – igaz, Alexnál elég volt néhány óra, hogy különös érzéseket váltson ki belőlem. De ő más volt, mint Arno. Ezt már akkor is éreztem. – Ennyi idő után ez egy kicsit fura és hát…

−Alex az oka, igaz? – nem tudom. Talán. Erre most, mit mondjak? Én is szeretem Alexet, ezt tudom jól, de nem lehetünk együtt akármennyire is szeretnénk mind a ketten. Még se akarnám megbántan, meg tényleg nem ismerem még ezt az Arnot és inkább Alexhez lennék lojális.

−Részben igen. – vallottam be végül. – De ez sokkal bonyolultabb annál. Meg ez az egész gyors nekem. Mi nem…

−Értem. Ne is folytasd! – nem tűnt elkeseredettnek. – De jobb, ha tudod, én soha sem adom fel. Itt leszek melletted és próbálkozom. – fogta meg a kezem és mélyen a szemembe nézett. – Ameddig csak kell.