THOUSANDS OF FREE BLOGGER TEMPLATES �

Az oldal BANNERE - ezer köszönet érte Hullócsillagnak :-)

2011. augusztus 14., vasárnap

22. fejezet - Édes bűnbeesés

Sziasztok!

Végre meghoztam a frisst, aminek a címe megint más lett, mint terveztem, de nem baj, mert amit feltüntettem, az majd a következő fejezet címe lesz :D
A fejezet utolsó szakaszánál a párbeszéd és a jelenet nem sikerült olyan jól, mint terveztem, de remélem így is elnyeri majd tetszéseteket. Szerettem volna kifejezőbb lenni és jobban váltani, de sajnos ez így jött ki :D
Aztán most már jön majd némi izgalom is, ha sikerül megírnom a következő fejezetet :D Remélem mindenki várta már a folytatást és örömmel olvassátok majd :D Kérlek kommentárt ne felejtsetek el írni :D Köszönöm és jó olvasást mindenkinek! :D



Arno-val már együtt járunk pár hete. Nagyon kedves és figyelmes, de amikor megcsókol nem érzem azt a lángolást, amit Alex csókjánál éreztem. Még most is érzem ajkamon az övét. Egyszerűen nem tudom kiverni azt a pillanatot a fejemből és nem is akarom. Csak az bánt, hogy mióta Arno-val együtt vagyok, a kapcsolatunk mintha megromlott volna. Távolságtartó velem, de nem hiszem, hogy azért, amit Arno mondott neki. Őt az ilyesmi nem érdekli, hisz megtudja magát védeni. Érzem, hogy továbbra is vigyáz rám, minden mozdulatunkat szemmel tartja és ha bármi gyanúsat lát, azonnal ugrik.

Arno-val még akkor, mikor elkezdtünk járni, túl estünk azon a beszélgetésen, amit terveztem, hisz mindketten titkolóztunk a másik előtt és így nem kezdhettünk bele egy komolyabb kapcsolatba egymással. Elmondta, hogy minden igaz, amit eddig a családjáról mondott azzal a különbséggel, hogy ők egy varázsló család, akik már nagyon régen az emberek között élnek. Még akkor jöttek ide, amikor az édesanyja terhes volt vele, így ő már itt született. Emberként nőtt fel, de a szülei megtanították használni a képességeit és mikor elég idős lett elmondták neki, hogy mi is ez az egész. Elég nagy volt, hogy felfogja és elfogadja a dolgot. A szülei soha nem mondták el neki miért hagyták el a varázsvilágot, de nem is érdekelte. Élvezte az itteni életet, mert ismerte az ottani szabályokat és örült, hogy ezek rá nem vonatkoznak. Mikor rá kérdeztem miért szürke az aurája kérdőn nézett rám, hogy ezt honnan tudom. Mikor mondtam neki, hogy Alextől, nem lepődött meg. Azt mondta, hogy azért, mert két világ közt lebeg. Az emberi és a varázsvilág között. Az egyikben él, de a másikhoz tartozik, így az aurája nem húzódik egyik felé sem, ezért semleges színű. Megkérdeztem mért nem avatott be már az elején. Mert a szülei szigorúan az orrára kötötték, hogy erről senkinek sem beszélhet. De amikor látta, hogy én is felfedem magam előtte, hogy megvédjem magunkat a támadóktól, ő is így tett. Nem volt okom elítélni. Természetesen Alexet is beavattam mindenbe. Nem akartam többé titkolózni előtte.

Ezután lezártnak tekintettem a témát és nem is hozta fel egyikünk sem többé. Csak Alex-en láttam, hogy még mindig gyanakodva méregeti Arno-t és továbbra sem bízik benne. Szerettem, hogy ilyen, mert így még nagyobb biztonságban éreztem magam. Steph ügyében nem jutottunk előre. Vártunk, vártunk, de semmi fejlemény nem történt és Alex kezdett egyre idegesebb lenni. Steph testben állandóan velünk volt, de ki tudja a lelke hol járt közben. Továbbra is úgy viselkedett mint egy gép. Féltem vele kettesben lenni, pedig erre soha nem volt példa. Azonban a felkészüléssel nagyon jól haladtam. Főleg most, hogy a hozzám legközelebb állókkal nem kellett egyáltalán titkolóznom.

Arno-val nagyon jó ütemben haladt a kapcsolatunk. Kedves és türelmes volt. Annak ellenére, amit az elején tanúsított, jól tűrte, ha Alex-szel mégis akadt személyes megbeszélni valónk, amit senkivel sem akartunk közölni. Megértette, hogy ezeket még neki sem mondhatom el. Nem is faggatózott. Ezt szintén becsültem benne. Jól megvoltunk, jól haladtak a dolgok. Agaron azóta nem jelentkezett mióta Alex-szel beszélt. Nem tudtuk, hogy ez jó jel, vagy inkább rossz. Ezért minden erőnkkel a felkészülésre koncentráltunk. Egyre jobb és jobb lettem. Alex szerint rengeteget erősödtem és a szemében láttam, hogy valóban így gondolja. Kellemesen teltek a mindennapjaink. Csak fájt látnom, hogy Alex mennyire szenved amikor Arno előtte csókol meg. És ezt sokszor megtette, ezzel tudatva, hogy vele vagyok és jobb, ha ezt ő tudomásul veszi. És tudomásul vette. Nagyon fájt, de tudom és megértem miért tette. Soha nem várnám el tőle, hogy megszegje a számára oly fontos szabályokat és feladja az életét. Az egyikünknek sem lenne jó. Nem lennénk képesek örök életünkben menekülni és úgy se tudnánk elbújni. Az pedig egyikünknek sem kell, hogy attól rettegjünk mikor bukkannak ránk és ítélnek el minket a náluk súlyosnak számító bűnért. Bár nem értem mi értelme ennek a szabálynak, hisz a szívnek nem lehet parancsolni. Mért baj, ha valaki emberbe lesz szerelmes? Ezt soha nem fogom megérteni, hisz mi is ugyanolyanok vagyunk, mint ők. Sőt, én még jobban, mint bárki más, hisz képességekkel rendelkezem és bennem van utolsó reményük, még sem érdemlek meg ennyi boldogságot? Kár ezen rágódni. A szabály az szabály és miattam nem fognak változtatni az ősidőktől jól működő rendszerükön. Alex mondta, hogy ilyesmi még soha nem fordult elő náluk, így nem is tudják mivel jár. De jobb nem kísérteni a sorsot.

Arno-val még nem jutott el odáig a kapcsolatunk, hogy szexuális kontaktusba lépjünk, vagyis inkább én nem éreztem magam még felkészültnek rá, de sokat aludtunk együtt és ez jól eső érzés volt. Bár mikor eszembe jutott Alex máris nem éreztem magam olyan jól.

– Minden rendben? – kérdezte egyik éjjel, amikor észre vette, hogy ébren meredek a plafonra.

– Igen. Csak nem tudok aludni.

– Gyere ide! – vont a mellkasára és a hátamat kezdte simogatni. Tudta, hogy ettől megnyugszom. Nem is telt el sok időbe és mély álomba merültem. De az álmom nem volt nyugodt.

– Kirsten! Látlak! Nem tudsz elbújni előlem!

– Nem is akarok elbújni! – kiabáltam, de nagyon meg voltam rémülve. Amikor már azt hittük nem fog zaklatni, Agaron visszatért. Mindig a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel.

– Erősebb vagyok nálad. Állj mellém és akkor megkímélem az életed. Ők nem a barátaid, csak kihasználnak téged, mert szükségük van rád!

– És maga nem ezt akarja tenni velem?

– Óh! Dehogy! Én felemelnélek magam mellé és a sötétség hercegnőjévé tennélek, hadseregek, világok, népek felett uralkodhatnál.

– Akkor miért nem mutatja magát? – kérdeztem idegesen. Egy percre se fordult meg a fejemben, hogy elfogadjam ezt a förtelmes ajánlatot. Nem is tudom honnan vette, hogy bele mennék ilyesmibe.

– Előbb válaszolj! Csatlakozol hozzám?

– Soha! – kiáltottam teljes erőmből.

– Akkor megölök mindenkit akit szeretsz és téged hagylak utoljára, hogy lásd kínszenvedésüket. – oltári hahotázásba kezdett, a hideg rázott tőle, de távolodott én pedig rémülten, csurom verejtékesen ültem fel az ágyban. Ziháltam, alig kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez nem álom volt, illetve az volt, de Agaron beleférkőzött a fejembe és belekúszott az álmomba.

– Mi a baj? – ült fel Arno is és idegesen ölelt át. De én csak felálltam szó nélkül és a telefonhoz mentem. Kicsöngött és néhány perc múlva Alex álomittas hangja szólalt meg a telefon másik végén.

– Alex! Kérlek azonnal gyere! – csak ennyit mondtam és letettem. Nem telt bele két másodpercbe és úgy, ahogy volt, az ágyból kikelve, megjelent a hálószoba közepén.

– Mi történt? – kérdezte, de amint meglátta halálsápadt arcomat, még rémültebb lett. – Jól vagy? – jött oda, de Arno már ugrott is. – Így vigyázol te rá? – a szeme villámokat szórt.

– Nem az ő hibája. – szólaltam meg végül én is. Nem lett volna jó, ha pont most esnek egymásnak.

– Akkor elmondanád végre, hogy mi a fene történt?

– Ezt én is szeretném tudni. – vágta be a durcát Arno.

– Agaron megjelent álmomban. – dermesztő csönd követte szavaimat én pedig szóról szóra elmeséltem, hogy mi történt és mit mondott. Alex fel-alá járkált a hálószobában. Most tudtam csak jobban megfigyelni. Izmos felső testét nem fedte semmi és alulról is csak egy boxert viselt Ő így szokott aludni. A látványtól egész testem felforrt, úgy ahogy Arno közelségétől és látványától soha sem. Próbáltam ezekről elterelni a figyelmem, de nem ment. Minden vágyam az volt, hogy biztonságos karjai közt lehessek. – Annyira rémes volt az egész. – több se kellett nekem, miután kitárta oltalmazó karjait, mint akit űznek úgy menekültem szorításukba. Jó szorosan körém fonta izmos karjait, mint aki soha sem akar elengedni és azt kívántam bárcsak örökké tartana ez. Közelségétől még jobban felizzott bennem a vágy.

– Na most már elég legyen. – vont ki a karjaiból Arno. Most éreztem csak igazán, hogy mit is veszítettem. – Mégis, hogy képzeled, hogy fél pucéran ölelgeted a barátnőmet?

– Kérlek, ne most!

– Erre volt szüksége!

– Majd én megadom neki, amire szüksége van. – dúlt-fúlt a méregtől Arno és Alex erre még jó pár lapáttal rápakolt.

– Úgy látszik nem tudod, különben nem hozzám menekülne.

– Na ide figyelj te kis….

– Ebből most már elég. – karon ragadtam Arno-t, mert megindult Alex felé. – Azt hiszem nem most van itt az ideje a kakaskodásnak. – mondtam mérgesen. – Sokkal nagyobb gondunk van ennél. – és nem is tévedtem nagyot. Agaron egyre merészebb lesz és ez mutatja, hogy egyre erősebb, vagyis közeleg a csata ideje. Ki tudja még mennyi időnk van hátra.

– Ma este már nem tehetünk semmit. Holnap értesítem a tanácsot. – közelebb jött és megsimogatta az arcomat. – Akarod, hogy maradjak? – nagyon szerettem volna, de ez csak szította volna a feszültséget, ezért nagy nehezen nemet bólintottam.

– Most már minden rendben lesz. Menj csak nyugodtan. – szomorú szívvel néztem, ahogy eltűnik a semmibe. Arno visszakísért az ágyhoz, lefektetett és betakargatott.

– Aludj szépen! Majd én vigyázok rád. – de nem tudtam visszaaludni. Egyre inkább a történtek jártak a fejemben.

Másnap reggel tisztára rosszul éreztem magam a kialvatlanságtól. Alex már korán reggel csengetett, hogy megtudja minden rendben van-e. Normális úton jött, mert nem akart ránk törni. De a figyelmét nem kerülték el a sötét karikák a szemem alatt.

– Hé! Minden oké? – aggodalmaskodott. Imádtam, amikor ilyen. Két ilyen fantasztikus pasi vesz körül féltő gondoskodással. Ilyesmiben soha sem mertem reménykedni. Egyben sem, nemhogy kettőben. Máris túlértékeltnek gondoltam magam. Nem érek én ennyit. Hogy két ilyen szuper pasi vigyázzon rám és ugorjon ha bárkitől is meg kell védeni. Semmivel nem érdemeltem én ezt ki. A veszély ellenére, ami a fejünk felett lebegett az egész olyan volt akár egy álom. És én nem szerettem volna felébredni. Csak az fájt, hogy nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Ez emlékeztetett arra, hogy ez még sem álom, mert ha az lenne, akkor a szeretett férfivel lehetnék.

– Semmi baja! Ne aggodalmaskodj folyton! Én vigyázok rá. – förmedt Alex-re Arno.

– Látom mennyire. Úgy néz ki, mintha most halászták volna ki a koporsójából. – sajgott a fejem és nem volt kedvem már korán reggel ezt hallgatni.

– Befejeznétek végre? Semmi kedvem már korán reggel a marakodásotokat hallgatni. Lehetne, hogy legalább egy napig nem veszekedtek? Igazán hálás lennék! – mondtam komoran és ott hagytam mindkettőjüket az ajtóban, én pedig elindultam a suli felé. Két perc múlva már mind a ketten mellettem haladtak néma csöndben. Egyik az egyik oldalamon, másik a másikon.

– Á! A kis kedvenc! – toppant a kapuban elénk Lorna. – Úgy nézel ki, mint egy hulla.

– Mit akarsz Lorna? Most semmi kedvem a hülyeségeidet hallgatni.

– Hogy kinyílt a csipád a testőreid mellett. – gúnyolódott tovább.

– Ide figyelj te… – kezdte volna Arno, de én nem hagytam, visszatartottam. Alex kedvesen közeledett volna feléje.

– Nagyon tévedsz Lorna. Meg tudom én védeni magamat egyedül is. – azzal óriási szélvihar kavaródott, az egész testemet belengte. Úgy néztem ki mint egy igazi boszorka, aki segítségül hívja az elemi erőket. – meg is lett a hatása. Lorna megszeppent. Rögtön körülvette őt a bandája, de ő meg őket tartotta vissza. Alex megfogta a kezemet így csillapodni kezdtem és a vihar elmúlt. Visszatért minden a megszokottba.

– Nem tudom, hogy csináltad, de nehogy azt hidd, hogy ezzel megtudsz félemlíteni! – forrt a dühtől.

– Pedig nagyon úgy tűnt. – mosolyogtam rá. Tényleg bátrabb lettem, főleg mivel én lettem a holtak kapujának az őrzője, sokkal jobb képességeim lettek, amikkel valóban erősebb vagyok, mint voltam. Így most már nem féltem az ilyen hétköznapi egyénektől, mint Lorna, lehet bármilyen is az aurája, akármilyen sötét és gonosz. – Csak ennyit akartál? Akkor ne haragudj, de Steph már vár minket. – ki akartam kerülni, de megragadta a karomat.

– Nagyon bátornak érzed magad, mi? De majd akkor is ilyen bátor leszel, ha mindenkit elveszítesz magad körül, akit szeretsz? – kirántottam a karomat és szó nélkül tovább mentem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán tud valamit. Többet, mint mi. Az arcán kaján vigyor terpeszkedett.

Steph valóban ott várt minket, ahol előző nap megbeszéltük. Szokásához híven a semmibe révedt. Már meg se lepődtem. Csak azt nem értettem miért nem történik már valami. Ez a várakozás kiborító és Alex szerint egyelőre nem tehetünk mást, mint várunk. De megőrjít ez a bizonytalanság. Valamit tennem kell, csak még nem tudom mit. De ki fogok találni valamit.

– Sziasztok! Már azt hittem nem is jöttök. – köszöntött közömbösen. Ez fájt a legjobban. Olyan volt, mintha elveszítettem volna a legjobb barátnőmet. Ez minden kínnál rosszabb volt. Még Alex hiányát is könnyebben elviseltem volna, ha a legjobb barátnőm mellettem van és van kivel megbeszélnem ezeket a dolgokat. De erre, ebben a helyzetben, semmi esély nem volt. – Kirsten! – már rég nem szólított meg közvetlenül. Ezen meglepődtem. – Van valami, amiről beszélni akarsz velem? – ez meglepett? Vajon honnan tudta? Most teljesen olyan volt, mint a régi, hű barátnőm, Az arcom felragyogott egy percre, de aztán gyanakodni kezdtem, hogy ez valami csapda. Alex jelezte, hogy az aurájában nincs változás, menjek nyugodtan. Megbíztam ítélőképességében.

– Éppenséggel lenne valami. Suli után megbeszélhetnénk? – erre csak bólintott, majd visszaburkolózott az álarca mögé. Alig vártam a suli végét. Aztán, mikor eljött, Steph karon ragadott, a fiúk pedig hagyták ezt. Tudták, hogy ez csajos dumcsi lett. Egészen hazáig mentünk. Ott lehuppantunk az ágyamra és Steph csak ennyit mondott:

– Na, kezdj bele! – én pedig elmondtam neki mindent. Hogy mi a helyzet Arno-val, mit érzek Alex iránt. Jó volt végre ezeket valakivel megbeszélni. Szükségem volt erre, mert az illetékes személyekkel még sem tárgyalhattam ki érzéseimet, kétségeimet. – És erről beszéltél Alex-szel? – kérdezte végül.

– Ugyan dehogy! Nincs szükség arra, hogy megbeszéljük. Mindketten tudjuk, hogy mi a helyzet és ezen egyikünk se tud változtatni és nem is akarom, hogy miattam bajba keveredjen. – magyaráztam kétségbeesetten. Mi értelme lett volna feszegetni a témát, ha semmin se tudunk változtatni. – Ráadásul most Arno-val járok és vele szemben sem lenne fer.

– Én ezt mind megértem, de akkor is úgy gondolom tisztáznotok kellene a dolgot, mert csak akkor tudnál te is és ő is megnyugodni, különben egyikőtök sem fogja megtalálni lelki békéjét. Az nem megoldás, hogy nem vesztek tudomást az érzéseitekről, mert csak szítja a feszültséget és ezt te is érzed. A megoldás, hogy beszélsz vele és rendbe teszed a dolgokat. Vagy így, vagy úgy! – tökéletesen igaza volt. Mindketten csak elsiklottunk a dolgok felett és úgy adtuk fel, hogy meg se próbáltunk megoldást keresni. Nem mintha a szabályokra lehetne, de legalább valóban megnyugvást adna, hogy megpróbáltuk.

– De mi lesz Arno-val? Mit mondjak neki? Mostanában nagyon sokat vagyunk együtt és mindennap itt alszik. Nem tudnánk úgy megoldani ezt a beszélgetést, hogy ő ne legyen részese. – egy újabb probléma.

– Őt bízd csak rám! – ép a végszóra betoppant az említett személy.

– Ó! Sajnálom! Remélem nem zavartam meg semmit.

– Nem, nem! Ne aggódj! Pont végeztünk. Viszont ha már itt vagy, akkor szeretnék kérni egy szívességet. – Arno kétkedve nézte Steph-et. Még soha nem volt hozzá ilyen kedves amióta ismerik egymást és már jó pár hónap eltelt Arno felbukkanása óta. – Szeretnélek megkérni, hogy kísérj el a ma esti járőrözéshez. Kell valaki, aki természetfeletti erőkkel rendelkezik, ha valami baj történne. Általában Alex-szel megyek, de neki ma este más dolga van. Neki is kell a kikapcsolódás.

– Nem is tudtam, hogy szoktatok járőrözni. – nehéz volt elültetni a gyanakvását.

– Persze, hogy nem, hisz te minden idődet Kirstennel töltöd. De, ha ilyen nagy kérés ez, akkor felejtsd el! – már indult is volna kifelé én pedig kétségbeesetten néztem utána, hogy ne hagyjon így itt.

– Várj! Természetesen elkísérlek. Még sem mehetsz egyedül, ha már a ki s Alex-nek más dolga akadt. – a módszere bevált és hálás voltam neki érte. Arra nem is akartam gondolni, hogy azonban holnaptól minden megint ugyanolyan lesz és Steph is visszaváltozik azzá a géppé, aki az utóbbi időben volt.

– Remek! Hálás vagyok! Akkor találkozunk este 10-kor a suli előtt.

– Ott leszek! – Steph távozott, mi meg kettesben maradtunk. Rögtön a karjaiba kapott és hevesen csókolni kezdett, majd az ágy felé terelt.

– Kérlek ne! Nagyon fáradt vagyok. Nem aludtam valami jól az éjszaka.- kértem mikor ledöntött az ágyra. Alig bírtam kimászni alóla.

– Mikor lesz már itt az ideje? Már néhány hónapja együtt járunk. – ez teljesen úgy hangzott, mint egy szemrehányás.

– Nem tudom, de ma biztos nem. Tényleg nagyon szar éjszakám volt.

– Tudom és sajnálom! Csak tényleg nagyon kívánlak már. – ölelt át hátulról és elkezdte a nyakamat csókolgatni.

– Lepihenek egy kicsit. – bújtam ki az öleléséből megint. Lemondóan feküdt mellém. Én viszont alig vártam, hogy elérkezzen az idő és magamra hagyjon. Közben elnyomott az álom is, mert valóban nagyon fáradt voltam, de a készülődésére felébredtem.

– Ideje indulnom, de nem szívesen hagylak magadra. – puszilta meg a homlokomat.

– Megtudom védeni magamat. – mondtam mosolyogva.

– Persze, hogy meg! De jól megleszel egyedül? – csak bólintottam, ő pedig még egyszer homlokon csókolt. – Jól van! – majd szájon. – Ha bármi van, hívj. Nálam lesz a mobilom. – rendben, csak menj már. Gondoltam magamban. Azért rosszul éreztem magam, amiért ő ilyen kedves én pedig így kijátszom, de ha ez kell a lelki békémhez, hát legyen. Mivel nem válaszoltam csak annyit vettem észre, hogy becsukódott a bejárati ajtó. Nekem több se kellett, azonnal ugrottam a telefonhoz és Alex számát tárcsáztam. Most azonnal felvette a kagylót.

– Halló! – szólt bele lágy hangján. Már ettől megremegett a lábam. Mi lesz ha majd életnagyságban fog előttem állni?

– Szia Alex! Át tudnál jönni ma este?

– Baj van? – miért hiszi mindig azt, hogy csak akkor hívhatom ha baj van?

– Nem! Csak Arno nincs itt és szeretnék veled beszélni.

– Rendben. Máris megyek. – éreztem a hangján, hogy meglepődött, de két perc múlva ott állt előttem. Egész testem bizsergett. Eszméletlenül jól nézett ki. Ruhában is, de emlékeztem még az éjszakára is, amikor félmeztelenül jelent meg és úgy ölelt magához. Életem egyik legszebb pillanata volt. – Itt vagyok. Biztos minden rendben van? Olyan sápadt vagy. – jött közelebb.

– Jól vagyok, csak muszáj veled beszélnem. – hátat fordítottam és az ágyhoz mentem.

– Kérlek, ne mondj semmit! – ő jött utánam.


– Muszáj, hogy megbeszéljük, különben beleőrülök! – már a sírás kerülgetett. Egyre nehezebb volt a közelében lenni főleg, úgy, hogy az érzéseimet vissza kellett tartanom.

– Hé! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! – hátulról átölelt én meg úgy bújtam hozzá, mintha az életem függnek tőle. Megpuszilta a fejemet. Tudtam, hogy ő is szeret. Kezdettől fogva tudtam, de annyira szeretem, hogy soha nem lennék képes őt bajba keverni. Inkább szenvedjek én, csak neki ne legyen baja, pedig tudom, hogy ő is szenved és ezt nem bírtam elviselni. Ez a tudat borzalmas volt. – És merre van Arno? Mostanában egy percre sem mozdul mellőled. – éreztem hangjában az ellenszenvet.

– Járőrözni mentek Steph-fel.

– Járőrözni? – kérdezte mosolyogva.

– Igen tudom. Steph ötlete volt, de kérlek ne tereld el a témát!

– Persze. Ne haragudj!

– Muszáj kimondanom Alex! Már nem bírom magamban tartani. Azt hittem elég erős vagyok hozzá, de nem. Szeretlek. – megfordultam és mélyen a szemébe néztem. Mély fájdalmat láttam benne.

– Én is szeretlek!

– Ne mondj semmit, hisz mindketten tudjuk, hogy ez sehova sem vezet. És fáj látnom, hogy ennyire szenvedsz. Ez mindennél rosszabb.

– Te csak ne aggódj miattam. Azt szeretném, hogy boldog légy!

– De, hogy lehetnék boldog nélküled?

– Nem tudom. – válaszolta szomorúan.

– Melletted értem igazi nővé és lettem sokkal erősebb, mint voltam.

– Fejezd be kérlek, különben nem tudok uralkodni magamon. Mindennél jobban szeretném, hogy eltűnjön a fájdalom, amit most érzel. De nem tudom, hogyan.

– Én se! – szomorúan néztem fel rá. – Csak szükségem volt arra, hogy ki mondjam, szeretlek! Ezért igazán nem haragudhatsz rám.

– Soha nem tudnék haragudni rád! Szeretlek! – az utolsó szalmaszál is elszakadt, amibe eddig kapaszkodtunk. Alex hevesen, de gyengéden tapasztotta ajkát az enyémre. Minden erőm elhagyott, de nem is akartam ellenállni. Mohón viszonoztam a csókját. Azt vártam mikor tér észre és tol el magától. De ő csak csókolt és csókolt, mintha ez lenne az utolsó csókunk, mintha ez lenne az első és utolsó együtt töltött édes pillanatunk. És minden bizonnyal így is van. De nem akartam gondolkozni, nem akartam ész érveket, csak át akartam magam adni a pillanatnak.

Alex gyengéden az ágyra fektetett, majd lassan elkezdte levenni a ruháimat. Nem volt benne félsz, mert tudtam, hogy ennek így kell lennie. Tudtam, hogy Alex-szel kell megtörténnie az első alkalomnak és senki mással. Övé voltam testestül-lelkestül. Minden porcikámmal szeretni akartam még ha ez az életemben az utolsó, amit teszek. Végig csókolta porcikám minden szegletét, én pedig már úgy tüzeltem, hogy azt hittem menten elolvadok. Egy kicsit elidőzött a nyelvével a szemérem ajaknál, amitől kéjes nyögések hagyták el a számat. Ő sem gondolkozott, csak vitték az ösztönei. Mikor már érezte, hogy annyira remegek a kéjtől, hogy nem bírom tovább, fölfelé kalandozott a nyelvével egészen addig, amíg az ajkamat el nem érte. Szenvedélyesen csókoltuk egymást, majd óvatosan, lassan, vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat, belém hatolt. Apró sikoly hagyta el a számat, de nem a fájdalomtól, mert fájdalmat azt nem éreztem, hanem a gyönyörtől. Lassan mozogni kezdett bennem, majd egyre gyorsabban és gyorsabban míg nem mind a ketten egyszerre értünk fel a csúcsra. Az édes kielégülés után a mellkasomra hajtotta a fejét. Még nem húzta ki nemi szervét belőlem. Kellemes volt így feküdni. Egyikünk se szólt egy szót sem. Féltem, hogy utólag meg fogja bánni, de ennek egyelőre semmi jelét nem mutatta. Én minden esetre nem bántam semmit. Minden percét élveztem az együtt töltött időnek és az első alkalom pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A szeretet férfival. Miután Alex lefordult rólam, a mellkasára vont és mindketten mély, édes álomba merültünk megfeledkezve a világ és a kettőnk gondjáról.

2011. május 14., szombat

21. fejezet - Választás

Sziasztok! Végre itt a friss :) Remélem örültök neki és egy kicsit kárpótolni is fog, amiért ilyen sokáig kellett rá várnotok :) Nem teljesen tudtam úgy kifejezni az egészet, ahogy szerettem volna, de remélem ez nem teszi évezhetetlenné :) Jó olvasást mindenkinek! És nyugodtan írjatok kommentet :) Köszi!


Az ágyon feküdtem. A szemem a plafonra meredt. Kirsten feje a mellkasomon pihent és úgy aludt. Eléggé kimerült. Én viszont képtelen voltam lehunyni a szemem. Még mindig égett az ajkam a csókjától. Nem lett volna szabad ennyire elveszítenem a fejemet, de képtelen voltam ellenállni. A tudat, hogy majdnem elveszítettem mindennél rosszabb volt. Muszáj volt a közelében lennem. Egész lénye annyira csábító volt. Még soha nem éreztem ilyet senki iránt. Dúltak-fúltak bennem az érzések. Őrjöngtem legbelül. Kimondhatatlanul szenvedtem attól, hogy ilyen közel van hozzám, még sem lehet az enyém. Senkinek nem kívánom ezt a kínt, még a legnagyobb ellenségemnek sem. A karjaimban aludt, csupán néhány centire. De uralkodnom kellett magamon. Ha még egyszer elveszítem a fejemet annak beláthatatlan következményei lehetnek. Azt pedig nem kockáztathatom meg, hogy levegyenek a feladatról és mást jelöljenek ki mellé. Azt még kevésbé bírnám elviselni. Az, hogy mellette lehetek minden kínszenvedést megér. Semmiért nem adnám fel és mindent megteszek, hogy az életem árán is megvédjem.

Ami ma történt nem történhet meg újra. Soha többé nem hagyhatom magára. Éreztem, ha távol leszek tőle, akkor valami történni fog. Erre tessék. Egyetlen dolog zavart, hogy nem volt velem őszinte a képességei kapcsán. Természetesen megértettem az okot és nem is tudtam rá haragudni sokáig. Túl fontos volt a számomra. Mindennél fontosabb. A gondolataim kavarogtak, de végül hajnal felé csak elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy álmosan nyújtózkodik mellettem. Gyönyörű alakja kikörvonalazódott. Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Vissza kellett térni a rideg valósághoz, ahol nincs számunkra jövő. Legalábbis együtt. Ez az érzés a szívemig hatolt, még sem tudtam ellene tenni semmit. A szabály, az szabály. Akármennyire hülyén is hangzik és akármennyire szeretem őt, kockázatos lenne belevágni. És ebben a helyzetben nem kockáztathatunk. Most, amikor minden tőlünk függ, nem engedhetünk az érzelmeinknek és nem sodorhatjuk veszélybe a számunkra fontos embereket. Súlyos büntetésre számíthatnék, ha kiderülne, hogy bármi közünk is van egymáshoz, ami elől akár milyen jó boszorkány is vagyok, soha nem tudnék elfutni. És ezzel őt is veszélybe sodornám és még sok mindenki mást. Nehéz megmagyarázni azt, miért is ragaszkodom ennyire a szabályokhoz. Azt szokták mondani az emberek: „A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket!” De én más vagyok. Nem vagyok ember és másként gondolkodom ezekről a dolgokról és máshogy viszonyulok ezekhez. Hűséges vagyok a népemhez, bármennyire is mást diktál a szívem. Ezen felül kell kerekednem és csak arra kell koncentrálnom, amiért itt vagyok.

– Jó reggelt! – miután észrevette, hogy én is mocorgók, rám emelte gyönyörű tekintetét, ami még a reggeli ébredés ellenére is ragyogott. Fájt, hogy le kell törnöm, és az hogy a szeméből látni fogom eltűnni a csillogást, borzalmas volt. – Hogy aludtál?

– Neked is jó reggelt! – próbáltam nem túl morcos lenni, hisz ő az egészről nem tehet és nem szabad, hogy ez rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Sokat jelent nekem, de nem szabad hagynom, hogy reménykedjen. Önzőség lenne a részemről. – Nem valami jól. Alig jött álom a szememre. Egész éjjel gondolkodtam. – a mosoly lehervadt az arcáról. Rémes látvány volt.

– Kérlek, ne mondj semmit! Ne rontsd el a pillanatot! – láttam a szemében milyen rosszul esik ez neki. – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna és felejtsük el az egészet! – pontosan tudta, hogy mire gondolok. Azok az átkozott szabályok. Mindig kell, hogy valami a boldogságunk útjába álljon. Majdnem elveszítettem, de csodálatos módon visszakaptam, még sem élvezheti ki egyikünk se megfelelőképen ezt a pillanatot. Mind ez a sors rossz fintora.

Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem tudtam mit mondhatnék. Csak ültem az ágyon némán. Néztem, ahogy készülődik és reggeli ragyogása egyre szebb képet ölt. Nem mintha alapból nem lett volna az, de a reggeli ébredés után egyre csak virult.

– Alex! – rá emeltem szomorú tekintetem. Mind egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez a csoda soha sem lehet az enyém és a szívem egyre jobban elnehezedett. – Meg kellene beszélnünk Steph dolgát. Egyre furcsább. Még soha nem hagyott magamra, ha valami bajom volt. Most csak úgy minden szó nélkül lelépett. Kezdek egyre jobban aggódni. – osztottam véleményét. Steph hatalmas változáson ment át megismerkedésünk óta. Ennek okát azonban én sem tudtam. Aurája még mindig nem billent át egyik oldalra sem. A változás továbbra is küszöbön állt, de előre lépés nem történt. Nem tudtam hova tegyem ezt a dolgot, mert általában ha valakinek változik az aurája, az hamarosan teljesen átfordul. De Steph-nél nem. Nála semmi változás. Ugyanaz a közömbös szín a jó és a rossz határán. Ez lehet valami trükk, hogy ne lássam hovatartozását, de senkit sem ismerek, aki ilyesmire képes lenne. A jók színe ugye általában színes, a nagyon jóké, akik általában valamilyen célra ki vannak választva, fehér. A gonoszoké fekete. Az iskolában leginkább ez a szín uralkodik és egyedül Kirsten aurája fehér. Még Steph is inkább ehhez állt közel megismerkedésünk elején, de azóta szürke. Se nem jó, se nem rossz. Ugyanilyen Arno aurája is. Ezért nem is bízom benne. De Steph-ben nincs okom kételkedni egyelőre. Fura, mert még Arno aurája sem tért át az állandó színére, amiből kiderül melyik oldalon is áll. A varázs világban az aura különböző színű. Nem színes, mint az embereké általában. Minden lénynek meg van a saját önálló színe. A miénk például kék. Ha összeakadok egy varázslénnyel, az aurájából tudom, hogy hova tartozik. Persze sokukat a kinézetük alapján is meg lehet különböztetni még is jó, hogy ilyen formája is létezik az elkülönülésnek és erre azért nem mindenki képes, csak akiknek ilyen különleges képesség adatott meg.

– Egyetértek veled, de még mindig nem történt változás. Az aurája semleges, szürke színű. És amíg nem tudjuk melyik irányba lendül, addig nem tehetünk semmit. Maximum fokozottan szemmel tartjuk. – egyelőre nem volt ötletem ezen kívül mit tehetnénk még. A Tanácsot nem akartam megkérdezni. Még a végén azt hiszik nem boldogulok az eseményekkel. Pedig ez nincs így, csak kivárok, aztán meglátjuk mi lesz.

– Csak rettentően aggódom. Ő a legjobb barátnőm és nem akarom elveszíteni. – odamentem és a karomba zártam, hogy megnyugtassam, de ez nem volt túl jó ötlet. Ismételt közelségétől kezdtem elveszíteni önerőmet és amikor rám nézett az ajka olyan közel volt, hogy majd nem elvesztettem az eszemet édes leheletétől. Olyan hirtelen löktem el, hogy a földre esett.

– Ne haragudj! – kaptam automatikusan utána és segítettem neki talpra állni.

– Nincs semmi baj! – nyugtatgatott, de én teljesen magamon kívül voltam attól, hogy ennyire elvesztettem a fejem. Majdnem kárt okoztam benne, pedig az a dolgom, hogy megvédjem. – De ez most azt jelenti, hogy soha többé nem is ölelhetjük meg egymást? – a keserűség kiérezhető volt a hangjából.

– Nem, de hogy. – húztam magamhoz és ismét a karomba zártam. Igyekeztem elvonatkoztatni a történtektől és nem hagyni, hogy éket verjen közénk. Iszonyú erőfeszítésbe került, de mindent megért, hogy újra a karjaim közt volt, biztonságban. És tudom, hogy ő is így érez. Én vagyok az egyetlen, aki mellett biztonságban érzi magát és egyáltalán nem bántam, hogy ez így van. – Csak egy percre elveszítettem a fejem, de ígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni. – vagy legalábbis megpróbálom, tettem hozzá magamban. – De most induljunk, mert elfogunk késni a suliból.

Két perc múlva már egymás mellett sétáltunk az utcán szótlanul. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Mikor felnéztem már az iskola előtt voltunk.

– Jó reggelt! – jelent meg Arno. Egyáltalán nem szívleltem, főleg azok után, hogy kiderült róla neki is vannak különleges képességei, de az aurája miatt nem tudom megállapítani, hogy melyik világhoz is tartozik és ez nagyon bosszant. Nem gyakran lehet olyanokkal találkozni, akiknek az átalakulás tovább tart, mint általában. Most mégis egyazon a helyen ketten is vannak. Ennek kell, hogy legyen valami oka. – Mi ez a mélabú? Talán valami baj van? – ő olyan vidám volt, mintha tegnap semmi sem történt volna. Mintha nem veszítettük volna el majdnem a legfontosabb lényt az egész világon.

– És neked mitől van ilyen jó kedved? Elfelejtetted mi volt tegnap? – mordultam rá. Igaz neki nem volt oka semmi miatt rágódni. Rá nem vonatkoztak a szabályok.

– Dehogy nem, de minden rendbe jött. Vagy nem? – ezzel átkarolta Kirsten vállát és magával húzta előrefelé. A karja fölött még szomorúan rám pillantott, aztán hagyta magát. Legszívesebben kiszakítottam volna az öleléséből. Már majdnem meg is indultam, de megjelent Steph és tüntetőleg be állt elém.

– Na végre, hogy megjelentél. Tudod Kirsten mennyire aggódott érted? – támadtam neki. Most jött elő igazán a dühöm.

– Úgy látom teljesen jól van. – pillantott a tőlünk egyre távolodó alakjuk felé.

– Igen, de nem rajtad múlott.

– Ahogy rajtad sem. – ezt megérdemeltem. Csak engem is kezdett már bosszantani ez a bizonytalanság, ami körbe veszi őt.

– Mi van veled Steph? Az utóbbi időben annyira megváltoztál. Baj van? – nem válaszolt. Csak állt némán és a semmibe meredt. – Steph!

– Ne haragudj! Erről nem beszélhetek. Legalábbis nem most és nem itt. Majd ha alkalmas lesz az idő, akkor megkereslek. – és el is tűnt Kirstenék után. Egyedül maradtam. Titokzatossága megrémített, de az legalább jó jel volt, hogy valamikor hajlandó lesz beavatni a részletekbe. Talán tisztábban fogok látni. A csengő megszólalása riasztott fel gondolataimból. Az udvar fokozatosan ürült kifelé. Már majdnem egyedül voltam egy két sráctól eltekintve.

Hirtelen elsötétedett minden.

– Az ifjabb Lockwood!

– Agaron! – dühömben ökölbe szorítottam a kezemet.

– Úgy is az enyém lesz. Nem tudod őt megvédeni.

– Ha rajtam múlik, akkor nem.

– Ó, ó! Az ifjú hősnek képzeli magát. Nem vagy elég erős. Még ő is erősebb nálad. – mintha éreztem volna leheletét az arcomon. Undorodnom kellett.

– Ha olyan nagy a szád, gyere ide és majd meglátod. – lángoltam a dühtől. Minden erőm ebben összpontosult és tűzvörös lángok leptek el, támadásra készen.

– Hamarosan, hamarosan! – azzal a hang eltűnt.

Ismét világosság lett.

Az udvaron már nem volt senki, így nem láthattak lángolni. Amint visszatértem a valóságba lecsillapodtam így a lángok is eltűntek. Azonnal a terembe rohantam. Most még inkább nem hagyhattam magára Kirstent. Ezek után nem. Ilyen még soha nem fordult elő. Még soha nem lépett kapcsolatba így egyikünkkel sem. Kivéve Kirstennel, mert ő túl gyenge volt és megakarta félemlíteni.

Odarohantam hozzá és karon ragadva elkezdtem kifelé húzni. Arno szúrós tekintetett lövellt felém, amiért elmerem rabolni mellőle. Nem érdekelt. Sokkal nagyobb problémánk volt az ő érzelmeinél.

– Alex! Mi történt? Valami baj van? – a férfi WC-ig meg sem álltam. Ott betessékeltem magam előtt és magunkra zártam az ajtót. – Teljesen elment az eszed? Ez a férfi WC. – nézett körbe rémülten. Én viszont képtelen voltam gondolkodni. Körbe-körbe járkáltam. – A szemed fekete. – közelebb jött. – Kérlek nyugodj meg és mondd el végre, hogy mi történt. – ha dühös vagyok mindig elvesztem az önkontrollomat és a szemem elsötétül. Ő ezt már pontosan tudja. Elég jól ismer. Érintésétől csillapodni kezdtem. Erre rajta kívül senki nem képes. Másban tuti kárt tettem volna.

– Agaron egyre erősebb. – nyögtem felindultan. Nem tudom, hogy csinálja, de már nem fér fitogtatni az erejét és ez nem jó jel.

– Ezt hogy érted? – éreztem, ahogy pánik uralkodik el rajta, de igyekszik magát tartani.

– Az előbb volt egy kellemetlen beszélgetésem vele. Velünk csak akkor képes kapcsolatba lépni mentálisan, ha megerősödött. Erős, de még nem annyira, hogy testben is megjelenjen, de azt mondta, hogy hamarosan eljön ez az idő is. – Kirsten megszédült, úgy kellett megtartanom. – Jól vagy?

– Alex! Nem leszünk kész időben. Nem leszek elég erős, hogy szembeszálljak vele.

– Mire eljön az idő elég erős leszel ahhoz, hogy legyőzd. Csak higgy magadban! Mi hiszünk benned. – megpusziltam a homlokát, de azt hittem megint nem tudok uralkodni magamon. De nem ez a pillanat a legalkalmasabb a fejem elvesztéséhez, így nagy nehezen, de ismét visszafogtam magam. – Most értesítenem kell a Tanácsot. Kérlek őrködj addig! – leültem a földre törökülésbe és erősen koncentráltam. Nem sokszor lépünk így egymással kapcsolatba, mert rengeteg energiát elszív a kapcsolatteremtés ezen formája. Ugyanakkor ha bármi történik ez a leggyorsabb módja, hogy elmondhassuk egymásnak. Erre sem képes népünk minden tagja. Kivéve azok, akik az otthontól távol épp egy küldetésen vannak. Viszont otthon csak néhányan tudják ezeket az üzeneteket fogadni és közvetíteni. És már azt se lehet biztosan tudni kiben bízhatunk.

Igyekeztem felvenni a kapcsolatot Bovennel, akivel egyszer már amúgy is beszéltem, csak akkor ő lépett kapcsolatba velem.

– Boven! Itt Alex Lockwood! Kérlek válaszolj ha hallasz! – erősen koncentráltam. Próbáltam a külvilág minden tényezőjét kizárni. Főleg Kirsten jelenlétét, ami leginkább zavarólag hatott rám és koncentrációs képességemre. – Beszélnem kell a tanáccsal! Nagyon sürgős.

– Mondhatod Alex! Minden szavadat hallják és te is hallani fogod őket. Beszélj nyugodtan! – jött végre a válasz. Gondolom, ahogy meghallott azonnal rohant is hozzájuk. Ez jó. Talán ő megbízható. Gondolom ezért őt választották először is, hogy beszéljen velem. Én pedig azért hozzáfordultam, mert őt ismertem és tudtam, hogy képes erre.

– Eyselis nagyúr!

– Itt vagyok Alex! Valami baj van? – hangja komoly és érdeklődő volt.

– Azt hiszem igen. Néhány perccel ezelőtt Agaron kapcsolatba lépett velem mentálisan. Nagyúr, ugye tudod, hogy ez mit jelent?

– Mindenki tudja ezt, Alex! Egyre erősebb. Hamarosan vissza nyeri teljes erejét. – apám hangját hallottam meg. Nem is tudom mikor találkoztunk utoljára. Nem lelkesedett az ötletért, hogy ilyen hosszú időre távoznom kell, de valamiért kifejezetten mindenki engem akart erre az ügyre, amiért az elején nem lelkesedtem. De azóta annyi minden megváltozott. Az érzéseim az első perctől kezdve pozitívak voltak irányába, amik egyre csak mélyültek és mára már ő a legfontosabb számomra. Meghalnék érte, ha azzal megmenthetném az életét.

– Mondd el, hogy pontosan mit mondott neked! – szóról szóra elismételtem a szavait, amit nem szívesen tettem, mert tudtam, hogy Kirsten minden egyes szavamat hallja és ez csak még jobban megrémíti őt.

– És, hogy álltok? A lány készen fog állni mire kell? – kérdezte Seylon, aki az elejétől kezdve ellenezte ezt az egészet.

– Minden rendben van. Nagyon jól haladunk. Kirsten egyre ügyesebb és erősebb. Ha eljön az idő képes lesz legyőzni Agaront. – jobbnak láttam nem megemlíteni a tegnapi csatát és, hogy majdnem elveszítettük. A lényeg most az volt, hogy meggyőződjenek, jó ütemben haladunk. Így szavaimból Kirsten is erőt meríthetett magának.

– Rendben van Alex! Mi bízunk bennetek. Ő az utolsó reményünk. – a tündér királynő mindig is bízott mindenkiben. Soha senkiben nem lát rosszat. Csoda, hogy ez még nem okozta vesztét.

– Természetesen nem egyedül kell majd küzdenetek, hisz az képtelenség lenne, de ő az egyetlen, aki legyőzheti majd Agaront. Nagyon vigyázz rá Alex! – ezt mondaniuk sem kell. Nem hagyom, hogy bármi baja essen.

– Az életem árán is megvédem! – nyilatkoztam határozottan.

– Egyelőre semmit sem tehetünk. – mondta Eyselis. – Folytassátok a felkészülést, és ha bármi van jelentsd! – ezzel meg is szakadt a kapcsolat. Éreztem, ahogy erőm elhagy. Eldőltem oldalra.

– Alex! – rohant oda Kirsten.

– Jól vagyok. – kellett egy kis idő mire visszanyertem lélekjelenlétemet. – De te, hogy vagy? – néztem rá aggódva. Féltem, hogy a hallottak a vártnál jobban megrémítették. Az arca tele volt félelemmel. – Nem hagyom, hogy bántson. – simítottam végig gyengéden az arcán.

– Tudom. És pont ez az amitől félek. Alex…

– Mi a fene folyik itt? Mit csináltok ti itt? – Arno rontott be. Nem mondhatnám, hogy örültem neki, de talán a legjobb pillanatban toppant be. Még mindig a földön ültem és Kirsten mellettem guggolt. – Elmondtad neki? – értetlenül néztem Kirstenre.

– Még nem. Nem volt rá alkalmam. – rossz jel volt, mert nem mert a szemembe nézni. Ilyen még soha nem fordult elő.

– Akkor majd én. – kaján vigyor jelent meg az ajkán. Felálltam, mert úgy még sem lehetett beszélgetni és kisebbségi komplexusom is volt tőle.

– Arno, kérlek! – Kisrten is követett.

– Nézd Alex! Tudom, hogy Kirsten és te nagyon jó barátok vagytok, de ő mostantól az én barátnőm. Érted? Velem jár, így nem sajátíthatod ki őt magadnak akkor, amikor csak akarod. De ha mégis megpróbálnád, férfihoz méltón nem fogom hagyni. – leesett a képem az ámulattól. Kérdőn néztem Kirstenre.

– Ne haragudj! Nem akartam, hogy így tudd meg. De te is tudod, hogy nekünk nincs jövőnk és Arno nagyon kedves hozzám. Kedvelem és amikor ma megkért, hogy legyek a barátnője, igent mondtam, mert tudtam, hogy téged úgy se választhatlak soha, akármennyire is szeretlek. – szomorúan hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy igaza van és megértem, hogy elfogadta egy olyan valaki közeledését, akivel a kapcsolatuk ellen nem szólt semmi, mégis rettentően fájt. Fájt a tudat, az egész testemet kín marta. Leírhatatlan az érzés, amit ebben a pillanatban éreztem. A tudat, hogy örökre elvesztettem és ezek után a viszonyunk sem lehet olyan, mint előtte hisz máshoz tartozik. Én se nézném jó szemmel, ha az én barátnőm lenne és másvalakivel olyan viszonyban lenne, mint ő volt velem. Azt hittem a szívem megszakad, de tudtam, hogy nem dönthetett másképp, akármennyire is szerette volna, hisz abból nem lehetett volna semmi. És akkor már inkább ez a csapás, mint hogy én okozzak neki azzal fájdalmat, hogy nyíltan kijelentem köztünk nem lehet semmi. Inkább én szenvedjek mint ő.

– Szóval ehhez tartsd magad, különben nem lesz jó vége. – mordult rám fenyegetően. Nem mintha féltem volna tőle, de jobbnak láttam, ha nem szólok egy szót sem. – Menjünk! Az óra már megy egy ideje. – azzal karon ragadta és maga után húzta.

Én pedig ott maradtam egyedül. Még mindig nem fogtam fel. Megváltozott minden. Örökre elvesztettem. De ez még nem jelentette azt, hogy mostantól bízom Arno-ban. Sőt, ezek után még jobban szemmel fogom tartani. Senkinek nem hagyom, hogy fájdalmat okozzon a föld legcsodálatosabb lényének. Még magamnak se. A szívem lüktetett, ahogy egyre jobban tudatosultak bennem az események és egyre erősebbé vált az érzés, hogy nem tudok nélküle élni. De ő választott és ha bele is halok, én ezt tiszteletben fogom tartani. A WC közepén álltam, egyedül, míg Kirsten másnak az oldalán ült. Ez minden csapásnál szörnyebb volt.

2011. január 29., szombat

20. fejezet - Csata után

Sziasztok!
Igazából hosszabbra terveztem, csak az eleje kicsit elhúzódott és nem sikerült eljutnom odáig ahová terveztem, ezért úgy döntöttem, hogy külön fejezetbe fogom majd leírni, így ez most csak ennyi lett. Tudom, hogy sokat kellett rá várni és ahhoz képest nem túl hosszú és nem is túl izgalmas, de ennek ellenére remélem tetszeni fog mindenkinek :) Bátran írjátok meg véleményeiteket! Köszönöm! Jó olvasást kívánok!





– Ne! Kérlek, csak őt ne! – hallottam Alex hangját, de egyre halkabban. Mind jobban temetett maga alá a sötétség. – Nem tudom meggyógyítani. Nem tudom miért. Talán, mert túl mély a sebe. De akkor minek vagyok itt ha nem tudom megmenteni? – szegény olyan kétségbeesett. Szerettem volna átölelni és megmondani neki, hogy nincs semmi baj. De a karomat nem tudtam felemelni, hang nem jött ki a számon. – Elviszem a világunkba. Ott sokkal hatalmasabb varázslók vannak nálam, biztos tudnak segíteni. – éreztem, ahogy megmozdít, de a tudatomig egyre kevésbé jutottak el szavai.
– Túl gyenge. Nem bírná ki addig. – ez Arno? Hát persze. Hisz ő is itt van. Mindig felbukkan ha segítségre van szükségem. Sok mindent meg kell magyaráznia. A testem elzsibbadt. Már nem éreztem Alex érintését és a hangja is egyre jobban halványult.
– Akkor mit … – és többé nem hallottam megnyugtató, lágy hangját. Teljesen elnyelt a sötétség, de többé már nem fájt semmi.
***

Csukott szememet éles fény kezdte szúrni. Rendesen égette. Annyira, hogy kénytelen voltam kinyitni. Egy zöld réten találtam magam, amin úgy tűzött a nap, mintha vagy negyven fok lett volna még se éreztem, hogy melegem lenne, csak az erős fény szúrt egy kicsit. Féloldalasan felültem, hogy jobban szemügyre vehessem a helyet, ahol vagyok. Semmi nem volt ismerős belőle. Talán ez lenne a mennyország? Nem ilyennek képzeltem el és, mint a kapu őrzőjének, azt hittem automatikusan oda kerülök. Akkor mi lehet ez az egész? Hol vagyok már megint? Szerettem volna haza menni. Soha nem voltam oda az ilyen és a hasonló helyekért. Azért sem lelkesedtem, hogy a holtak városában kell őriznem valamit, amihez igazából semmi közöm sincs, vagyis nem volt eddig. Most még ott is szívesebben tartózkodnék, mert az már a részem és tudom, hogy ott kell lennem. De ennek már megint semmi értelme.
Nagy nehezen rászántam magam és feltápászkodtam. Könnyebben körbe tudtam jártatni a tekintetemet. A távolban egy alakot pillantottam meg, aki ilyen távolságból úgy fénylett, mint egy angyal. Semmi félelmet nem éreztem. Elindultam feléje. Abban bíztam talán ő tudhatja mi folyik itt. Azonban mikor közelebb értem, megdöbbentem.
– Summer? – kérdeztem csodálkozva. Most már biztos meghaltam. Azt hittem legközelebb majd ekkor találkozunk. – Halott vagyok?
– Még nem, de közel állsz hozzá. – már el is felejtettem milyen tárgyilagos tud lenni.
– Alex nem fogja hagyni. – biztos voltam benne, hogy mindent megtesz. Tudom, hogy már ő sem tud élni nélkülem, ahogy én nélküle.
– Nincs hozzá elegendő ereje. – ezt nem hiszem el. Hiszen boszorkány. Méghozzá nagyon jó. Biztos kitalál valamit.
– Ezt nem értem. Hisz azért van itt hogy vigyázzon rám.
– És ő mindent meg is tesz ezért, de erre nem képes. A te erőd sokkal hatalmasabb az övénél és elnyered ugyan az energiát, de azok el is vesznek benned, mintha csak egy elektromos vezeték lennél, ami vezeti az áramot, de fényt nem ad. – ez nekem magas volt. Most akkor meg fogok halni? Valóban itt a vég? – Akarnod kell élni és a tested regenerálja saját magát.
– De hisz én akarok élni. – kiabáltan önkívületlenül. Teljesen összezavarodtam.
– Úgy látszik nem akarod eléggé. Koncentrálj jobban! – aztán eltűnt, mintha soha itt sem lett volna.
Fogalmam se volt mire gondolt, de megfogadtam a tanácsát. Koncentráltam. Arra, hogy mennyire szeretem Alexet, hogy szeretnék meleg és biztonságos karjaiba bújni, hogy biztonságban érezhessem magam. Eszembe jutottak a távol lévő szüleim. Ezáltal éreztem, ahogy egyre több és több energiám szabadul fel, míg nem ismét eszméletemet nem veszítettem és el nem kezdtem zuhanni, de már nem tudtam követni az eseményeket.
***
– Alex! Oda nézz! – újra elkezdtem hallani a hangokat, de még csak nagyon távolból.
– Elkezdett gyógyulni a sebe. Úgy látom meggyógyítja önmagát. Ez hihetetlen. Még soha nem láttam olyat, aki erre képes lenne. – egyre közelebb értem. Olyan közel, hogy ha kinyújtom a kezemet, akkor biztos el is értem volna. A fájdalom ismét beterített. Minden testrészem sajgott és legszívesebben felüvöltöttem volna. – Kirsten! Hallasz engem? – persze, hogy hallottam csak még válaszolni nem voltam képes. Jó volt még megbújni a sötétségbe. Időre volt szükségem. Erőre, hogy kinyissam a szemem és a testemet mozgásba tudjam hozni.
– Megmozdult. – hallottam Arno megkönnyebbülését és Alex megkönnyebbült sóhaját is. Két fiú, aki így aggódik értem. Mivel érdemeltem ezt ki?
– Alex? – a torkom teljesen kiszáradt, alig bírtam beszélni. Kaparta a szomjúság.
– Itt vagyok. – éreztem, ahogy megemeli a testem. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ami sikerült is. Alex könnyes arcával találtam szembe magam.
– Mi történt? – kérdeztem alig hallhatóan. A torkomban lévő szárazságtól alig tudtam beszélni. Szeméből pedig folyamatosan potyogtak a könnyek. Azelőtt soha nem láttam ilyennek.
– Nem emlékszel? – megráztam a fejemet. – Majdnem elveszítettelek. Iszonyatos élmény volt. Soha többé nem akarok ilyet érezni. Az a tehetetlenség… – kezdtek felrémleni a dolgok. A csata, a rét…
– Nem a te hibád!
– De nem tudtam segíteni. – szabadkozott tovább. Az én hangom meg egyre rekedtesebb lett.
– Hozok egy pohár vizet. – ajánlotta fel Arno és el is tűnt a konyhában. Apránként nyertem vissza az erőmet. Alex azért még mindig a karjaiban tartott. Nem is akartam, hogy eleresszen. – Tessék! – tért vissza Arno az életet mentő löttyel.
– Köszönöm! – egy szuszra felhúztam az egészet, ami cseppet sem oltottam szomjamat. Arno hozta az újabb és újabb adagokat míg végre a szervezetem elegendőnek nem tartotta és nem kért többet. – Alex! – sikerült egyedül felülnöm, de amikor Alex arrébb akart húzódni, visszahúztam őt magamhoz. Olyan jó volt a közelében, mintha ezer évig távol lettünk volna egymástól. Most, hogy jobban lettem, megnyugodott és a sírása is elmúlt, ami nagyon meghatott. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire aggódik értem. Persze tudtam, hogy igen, hisz fontosak voltunk egymásnak, de hogy ennyire azt nem is gondoltam volna, pedig nem szabadna. – Nem a te hibád. Summer azt mondta, hogy a testem elnyeri az energiáidat, mint egy vezeték.
– Ki az a Summer? – kérdezte kíváncsian. Ekkor jutott eszembe, hogy még bőségesen van olyan, amit nem meséltem el neki.
– Majd később elmesélem. Azt hiszem itt az ideje beszélgetnünk. Van valami, amit el kell mondanom.
– Én is azt hiszem. – a hangja megváltozott, ami egy kicsit megrémített.
– Jobb, ha én megyek. – köszönt el Arno. Látta bőven van miről beszélnünk.
– Mindent köszönök! – azért nekünk kettőnk is lesz miről beszélni, ha túl vagyok életem legkínosabb eseményén. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért ilyen sokáig hallgattam, de éppen ma akartam neki elmondani, ha haza jött. Nem így kellett volna megtudnia.
– Hol van Steph? – néztem körbe de, sehol se láttam.
– Nem rég lelépett. – bármi bajom is volt, soha nem mozdult mellőlem. Nem akarom elhinni, hogy most, amikor haldokoltam, csakúgy itt hagyott. Pedig nagyon úgy néz ki.
– Alex! Valami nagyon nem stimmel vele. – ez már tényleg nagyon különös.
– Tudom, de mindent csak szép sorjában. Felviszlek a szobádba. – az ölébe vett és úgy vitt el az ágyamig. Majd óvatosan lefektetett és betakargatott. – Jobb lesz, ha most pihensz. – indult is volna kifelé, de megragadtam a kezét.
– Nem Alex! Most kell beszélnünk. Már olyan régóta szeretném elmondani neked és nem bírom tovább magamban tartani. Azt akarom, hogy tudd és soha többé ne legyenek előttünk titkok. – leült az ágy mellett lévő székre. Kissé távol. Szerettem volna, ha közelebb van, de ezt most inkább nem firtattam.
– Rendben. Akkor kezdj bele! – reméltem csak egy kicsit mérges és azért ilyen. Szépen elmeséltem mindent. Egyszer sem szakított félbe. Csöndben ült és várt. Rosszabb volt, mint a halál.
Miután befejeztem, vártam, hogy mondjon valamit.
– Nagyon sajnálom, hogy nem szóltam azonnal. Én szerettem volna annak ellenére, hogy Summer azt mondta egyelőre még neked se mondjam el a dolgot. Kerestem a megfelelő időt. Épp ma akartalak beavatni. Ne haragudj! Nem szerettem volna, hogy így tudd meg. – már nem tudtam, mit mondjak, hogy megbocsásson. Ő csak csöndben ült a széken. Hirtelen felült és mellém ült az ágyra. Megfogta a kezemet.
– Először dühös voltam. Mikor visszajöttem és láttam, hogy mégis tudod használni a képességedet, ráadásul egy teljesen más milyet, egy olyat, amivel csatában is meg tudod magad védeni, feleslegesnek éreztem magam. Hisz azért küldtek ide, hogy vigyázzak rád. – hangja tele volt szomorúsággal. – Féltem, hogy ezek után fölöslegessé válok és nem lesz szükséged többé rám.
– Alex…. – kezét felemelve hallgattatott el.
– De ha így lenne akkor már eleve nem küldtek volna ide és rájöttem, hogy nálunk se tudhatnak minden, hisz a mi dolgunk megváltoztatni a jövőt és ezáltal a jelen is változik. A sorsom az volt hogy megismerjek és veled legyek, bármi is lesz ennek a következménye. Csak az bosszant, hogy úgy mentem el, hogy alig mertelek itt hagyni, hisz azt hittem teljesen végtelen leszel így. Erre visszajövök és tessék. Tudod te mennyire aggódtam, míg odaát voltam? Alig bírtam a jelentésemre koncentrálni. – szidott meg kissé. Totálisan igaza volt. Én is mindig aggódóm érte, ha nincs mellettem, így pontosan tudom, mit érezhetett. Főleg, hogy azt hitte védtelen is vagyok. Annyira bántott a lelkiismeret.
– Igazad van. Kérlek bocsáss meg! – bújtam oda hozzá. Utáltam, ha nem voltunk jóban. Éreztem szívének dobogását, ami egyre gyorsabb ütemet diktált. Rémülten néztem fel rá. – Jól vagy?
– Persze. – mintha elpirult volna. – Most pedig ideje pihenned. Nehéz napunk volt. De soha többé ne merd ezt tenni velem! – figyelmeztetett gyengéden.
– Nem fogom. De kérlek ne menj el. Nem akarok egyedül lenni. – húztam vissza őt. Lefeküdt mellém én pedig a karjaiba fészkeltem magam. Tényleg nem akartam ezen az éjjelen egyedül lenni. Mi van ha visszajönnek a támadóim. Ezelőtt még soha nem támadtak meg itthon. Mi változhatott azóta? – Alex! – szorosan fogta át a vállamat. Éreztem állát a fejemen. – Még soha nem törtek be az otthonomba. Azt mondtad azért, mert nagyon erős itt a szeretet és itt nem tudnak elérni. Akkor ez, hogy fordulhatott elő?
– Nem tudom, de van olyan érzésem, hogy Agaron egyre erősödik és egyre inkább elmosódnak a határok.
– De mi ketten, hogyan lennénk képesek legyőzni ez ilyen hatalmas urat? – ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább.
– Ezt még inkább nem tudom. De azok után, amit elmeséltél, van egy olyan érzésem, hogy a kulcsot akarja a Holtak seregéhez, hogy letudjon igázni mindenkit. – ebben volt ráció. De honnan tudhatta, hogy nálam lesz majd. Hisz még Alex és világának bölcsei sem tudták. Vagy csak nem árulták el neki. „Vannak dolgok, amikre magunknak kell rájönnünk.” Most már értem, mit is jelent ez. Csillogó szemmel néztem fel rá. Ajkaink csak pár centire voltak egymástól. Éreztem meleg leheletét a számon. Barna szemeit az enyémbe fúrta. Azt hittem elolvadok. Az én szívem is hevesebben kezdett verni. Azt hittem kiugrik a helyéről. Azt akartam ez a pillanat soha se érjen véget. Főleg hacsak ilyen elvétett pillanatok adattak meg nekünk.
Hirtelen megéreztem száját az enyémen. Ajkaim elváltak és hagytam, hogy nyelve utat törjön magának. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de az érzelmek erősebbek voltak az észnél. Ki akartam élvezni a pillanatot. Viszonoztam a csókot. Egyre szenvedélyesebben követeltünk többet és többet.
– Nem. Ezt nem szabad. – vált el tőlem zihálva. De éreztem ő is ugyanúgy akarja, mint én. Persze, hisz ő csókolt meg engem. – Jobb ha most alszol. Inkább átülök a székre.
– Ne! Alszom. Csak maradj mellettem! Kérlek! – ismét karjaiba font és a kimerültségtől hamarosan mély, boldog álomba merültem.

2010. december 31., péntek

B.U.É.K!!!


Egészségben és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!!!

2010. december 24., péntek

ÜNNEP!




Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok!

2010. december 19., vasárnap

Bejelentés! :)

Sziasztok!

Nagy örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek, hogy 2010-ben megjelent a Hungarovox Antológia, amiben az én írásom is szerepel Az igazság kapuja címmel. Sokan közületek lehet már olvasták valamelyik blogomon :) 



Igaz ez nem egy önálló kötet, mert az Antológia olyan kiadvány, amely több szerző művét egyetlen kötetben jelenteti meg. De ez nekem nagy szó, úgyhogy nagyon boldog vagyok :) A kötet megvásárolható a Hungarovox Kiadónál és még néhány kisebb könyvesboltban is :)

Olvasható még benne egy általam készített interjú Eszes Szabolccsal, amit eddig sehol nem tettem közzé és nem is fogom. Akit érdekel, hogy mit nyilatkozott, az megvásárolhatja. Nagyon jó sok írás szerepel még benne, úgyhogy mindenféleképpen ajánlom mindenkinek, aki szereti az újdonságokat.

Nagyon jó érzés, de remélem egy saját önálló könyvem is megjelenik majd egyszer, de ahhoz még nagyon sokat kell tanulnom és fejlődnöm. :)

2010. december 12., vasárnap

Ismét díj! :)


Sziasztok!

Újabb díjat kaptam, igaz ilyenem már van, azért nagyon örülök neki. Jó tudni, hogy azért még mindig van, akinek tetszik a történet :)

Szeretném megköszönni Williamnek a díjat és, hogy az én történetemre is gondolt, amikor tovább adta :) Nagyon-nagyon szépen köszönöm!


Igaz egyet értek vele, hogy a díj sokszor csak kördíj, de én általában megpróbálom olyanoknak adni, akiknek nagyon jók az írásai. Díjat általában nem adok vissza, hisz akitől kaptam, az már megkapta, de ez nem azt jelenti, hogy az ő írásai nem lennének jók. :)

Mivel rég volt már díjazás, ezért most én is tovább fogom adni néhány személynek, akiknek az írása igen kiváló így mindenkinek ajánlom látogassa meg az oldalaikat! :)

Akiknek adom:

Vivika95 nem csak jól ír, de a története is nagyon szuper, alig lehet kivárni a frisst :)

Darolyn történet is nagyon jó. Az Yvolt már befejezte, de érdemes elolvasni annak aki még nem olvasta, új világba csöppenhet. Ugyanakkor már elkezdte új történetét is, ami szintén szuper :)

erre az oldalra most bukkantam, illetve ő bukkant rám, de amit eddig olvastam az nagyon tetszik, és igen izgalmasnak ígérkezik, úgyhogy ajánlom mindenkinek.

Hát egyelőre ennyi jutott eszembe :) Még egyszer köszönöm szépen Williamnek, amiért gondolt rám, amikor tovább adta a díjat :)

ui.: A nevek után a címekre kattintva elérhetőek az oldalak :)