15. fejezet - Holtak városa

Ez egy váratlan fejlemény. Csak álltam ott és meredtem magam elé. Mit tegyek? Hozzám beszélt? Honnan tudja, hogy itt vagyok? Igyekeztem láthatatlan maradni, de ennek a nőnek valahogy még is feltűntem. Miért? Próbáltam elvegyülni a tömegben, de akár merre mentem, az mindig szétnyílt előttem.

−Nem kell félned! – mosolyogva, kedvesen beszélt hozzám. Nem ide illő, az biztos. Túlságosan szép ezekhez a csúfságos lényekhez képest. Bár, senkit nem lehet megítélni külső alapján. Attól, mert szép valaki, még belül lehet romlott, az meg, aki kívülről nem valami bizalomgerjesztő, belülről nem feltétlenül rossz. Most vagyok csak igazán pácban. Ki tudja, mit akarnak ezek tőlem. És még mindig nem tudom, hol vagyok, hogyan juthatnék ki innen. – Kérlek, jöjj közelebb! – segítséget remélve néztem körbe. Bár, nem tudom, kitől várhatnék segítséget ezen a helyen. Minden szem rám szegeződött. Nem akartam felbőszíteni ezeket a fura lényeket, ezért jobbnak láttam megindulni. Elindultam a tömeg által kreált úton, míg ők, visszazáródtak mögöttem, de egyikük sem ért hozzám. Mintha ők félnének tőlem. Vajon lehetséges ez? Lassan haladtam. Nem akartam elsietni a dolgokat, meg, közben próbáltam kigondolni, mi módon mászhatnék ki ebből a helyzetből. Nem igazán találtam módot erre, mindenfelől körbe voltam véve. A dobogóhoz érve, ismét haboztam, de úgy határozta, ennél már úgy se lehet rosszabb. A bűz, teljesen beleivódott a ruhámba. Már saját magamtól is rosszul voltam. Felléptem az emelvényre és a fehérruhás szépséggel találtam szemben magam. – Mint már az előbb említettem, nem kell félned! Itt senki sem bánthat. – szavai megleptek, de még is úgy érzem, igazat mond. Itt az ideje feltennem a kérdéseimet.

−Mi ez a hely, hol vagyok? – ez a legfontosabb. Így talán a többi is értelmet nyer majd.

−Ez itt a Holtak városa. – még a lélegzetem is elakadt e szavak hallatán. Semmi sem nyert értelmet, sőt, csak még jobban homályba veszett minden.

−Ugye ez most csak valami vicc? – elkezdtem hátrálni.

−Nem, nem az. De ne ijedj meg! – hogy mondhat olyat, hogy ne ijedjek meg, mikor ilyen őrültségeket beszél. – Hamarosan, mindenre fény derül.

−Ez csak álom. Biztosan álmodom. – próbáltam meggyőzni magamat. Még a karomba is belecsíptem, hogy ébredjek végre fel. – Aú! – de csak azt értem el vele, hogy elkezdett az egész karom sajogni.

−Álomnak se mondható. Nézz csak körbe! Milyen sok furcsa lény. – ezt mondania sem kellett volna, anélkül is látom. – Mióta részese lettél egy nem mindennapi világnak, te is tudod, hogy sok olyan világ létezhet az emberi világon kívül, amiről fogalmatok sincs. Hát ez is egy olyan. – még mindig nem tértem magamhoz. Nem is tudom, hogy a rémülettől, vagy az ámulattól.

−Hogy kerültem ide? Meghaltam? – a válasz egy éles nevetés volt.

−De hogy is. Ilyesmiről szó sincs. – a mosoly az arcáról nem tűnt el, mintha a Holtak városában nem a halál lenne a természetes.

−Akkor kérlek, mondd el, miről van szó! – ismét közelebb mentem hozzá. Csak a mi hangunkat lehetett hallani. Azon kívül se egy pisszenést, se egy lélegzetvételt.

−Szíves örömest elmondom. Kövess! – lelépett a kör alakú emelvényről. A tömeg újra szétnyílt, utat engedve nekünk. Én meg követtem őt. Úgy érzem, bízhatok benne. A halottak, akik ezek szerint azok voltak, összezáródtak mögöttünk, de amúgy nem mozdultak helyükről. – Látod ezeket a házakat? – bólintottam – Itt olyanok laknak, akik nem akarnak, vagy nem léphetnek a Holtak Kapuján. Ezt mindig a kapu őrzője dönti el. Ő az egyetlen, aki ki tudja nyitni a kaput. Rajta kívül senki sem képes erre. Azok pedig, akik itt maradnak, az ő szolgái lesznek és a helyes irányba terelgetik az eltévedt lelkeket. – ez annyira fura. Persze nem kellene meglepődnöm, hisz ha létezhet a varázsvilág, akkor miért ne létezhetne a Holtak városa. Csak nem értem, miért pont velem történik ez a sok természetfeletti dolog.

−De ennek, mi köze hozzám? – vetettem közbe, mert jó lenne, ha mielőbb rá térne a lényegre. De nem is figyelt arra, amit mondok.

−Ezerévente csak egy ilyen ember születik, aki képes ilyesmire. Ez az ember pedig, te vagy. Te vagy a Holtak Kapujának őrzője. – megálltam. Ő is megállt és felém fordult.

−Biztos tévedsz. Az nem lehet. Az én sorsom más. – készültem, hogy elfutok, de a kíváncsiság ott tartott.

−Ó, tisztában vagyok a küldetéseddel, de a kettő egymás részét képezi és nem elválaszthatók.

−Ezt, hogy érted? – bizalmatlanul néztem rá. Kezdeti bizalmam megingott iránta. Mi van, ha csapda az egész. Újra elindult és én ismét követtem, magam sem tudom miért.

−Ahhoz, hogy győzhess, szükséged van a kapu őrzőjének az erejére. Ha valóban te vagy a kiválasztott, hamarosan a birtokába fogsz jutni ezeknek a képességeknek.

−De hát nekem vannak képességeim. – próbáltam elhárítani a feltételezést, pedig már egy ideje nem mutatkoztak.

−Azok csak azért voltak jelen, hogy megvédjenek addig, amíg az igazi örökséged birtokába nem jutsz, illetve míg nincs, aki megvédjen az idő elérkezéséig.

−Amióta Alex velem van, azóta nem nagyon jöttek elő. – mondtam ki hangosan.

−Ezt nem is csodálom. Nincs már rájuk szükséged. – egyre jobban összezavarodtam.

−Erről nem kéne neki is tudnia? – lehet ez az egész Agaron műve. Nem tudom higgyek-e neki.

−Vannak dolgok, amikre magatoktól kell rá jönnötök. És a vezetői őt sem avatták be mindenbe, így nem is tudhat mindent. – hihetőnek hangzik, hisz már sok olyan dolgot tapasztaltunk, amiről Alexet sem tájékoztatták.

−De, ha én vagyok a kapu őrzője, akkor nem kell itt maradnom, hogy kiválasszam és beengedjem a halottakat? Na és eddig, akkor nem volt senki, aki őrizte? – igen. Ez egy újabb érdekes dolog. – Csak mert én nem tudok itt maradni, hisz a harc otthon vár rám és a barátaim mellett a helyem. – na ne, akkor inkább nem kellenek az erők a harchoz. Majd megoldjuk máshogy.

−Ezt a szerepet, eddig én töltöttem be, arra árva, megjelenjen a kiválasztott és átadhassam neki, az őt megillető jogokat. Én nem mozdulhattam, mert nem tudtam pontosan, mikor érkezik a kapu őrzője. Így mindig itt kellett lennem. Mondanom se kell elég nyomasztó volt, hogy nem hagyhattam el ezt a helyett. De nemsokára itt az idő és kiderül, tényleg te vagy-e akire oly régóta várok. – közben visszaértünk a dobogóhoz és ismét felléptünk rá. Ez a sok információ hirtelen jött és fogalmam sincs hova tegyem. – Az igazi őrzőnek nem kell állandóan itt lennie. Azért vannak itt a szolgái, ezért létezik a Holtak városa. Szabadon tud járni-kelni a két világ között.

−De azt mondtad a kaput csak ő tudja kinyitni. Ha nincs itt, ezt akkor hogyan csinálja? – igyekszem feldolgozni a hallottakat és még többet megtudni, amíg lehet.

−A Holtak Kapuját nem kell minden halott érkezésekor kinyitni. Ráadásul nem mindenki ide érkezik. Van, aki a mennybe, van, aki a pokolba. Így nem érkeznek gyorsan, pláne nem sokan. A szolgák összeterelik őket ide, vagy esetleg az itt látható házakban helyezik el őket és, ha jó sokan gyűltek össze, a kaput csak akkor kell kinyitni. Ez bele telhet napokba, hetekbe, hónapokba, sőt még évekbe is. Teljes bizonyossággal soha sem lehet tudni mennyi időbe telhet. De az őrző ráér, akkor belépni a Holtak városába és megnyitni a kaput.

−És honnan tudja, mikor van itt az idő? – lehet, hogy ez ostoba kérdés, mert biztos az is egy képessége lehet, hogy tudja.

−A kinevezett szolga értesíti. Az őrzőn kívül, még ő tud vándorolni a két világ között, de csak abban az esetben, ha szüksége van a gazdájára. Egyébként, ő sem hagyhatja el a várost.

−Értem. Azt hiszem kezdem felfogni ezt az egészet. De még mindig hihetetlen, hogy mindez én lennék.

−Még egy fontos dolog. – ez nem hangzik túl jól. – Agaron azért akar téged annyira, mert ha te vagy a kiválasztott, akkor csak te tudod kinyitni a kaput és ő megakar szerezni magának, hogy ezáltal megszerezhesse a holtak fölött a hatalmat és a holtak seregével letarolhassa az egész világot és egyedüli uralkodóként uralkodhasson minden lény fölött. Ezért nem is választható el egymástól ez a két dolog. – mintha megvilágosodtam volna. Szóval Agaron, ezért próbálkozott már most megfélemlíteni és a maga oldalára állítani, mert még nem voltam az igazi erőm birtokában, így pedig sebezhetőnek vélt, aki egy kis megfélemlítéstől pánikba esik és feladja. De ebbe Alexet, miért nem avatták be? Joga lett volna tudnia, miért van kitéve ekkor veszélynek. – Alexen kívül senkiben sem bízhatsz meg. Ezt jó jegyezd meg! Ő az egyetlen, aki mindenre képes lenne érted, de egyelőre még neki sem mondhatod el ezt az egészet.

−De, ha használnom kell az új erőimet, akkor gyanakodni fog. És soha nem fogja megbocsájtani, amiért nem voltam őszinte hozzá. – ettől félek leginkább. Még soha semmit nem titkoltam előtte. Nem tudom menni fog-e. Nem akarom elveszíteni. Ő az egyetlen, aki még a szüleimnél is fontosabb nekem. Nem tudom mikor és miért lett az, de így van.

−Sajnos kockáztatnod kell. Alexnek is jelennek meg olyan képességei, amikről eddig nem tudott. Nem? – megint csak bólintottam. – Te is erre foghatod majd. Csak ne felejts el meglepődni. – az nem lesz nehéz, mivel pontosan még nem tudom milyen erőim lesznek.

−Értem. – fellépésem határozott lett. Most már tudom, hogy minden rajtam múlik. Ha én elbukom, akkor vége az egész világnak. De legalább sokkal erősebb erőim lesznek, amivel valóban képes leszek harcolni, ha kell. Már kezdtem azt hinni a Tanács tévedett velem kapcsolatban, hisz még azok az erőim is eltűntek, amik eddig voltak. Úgy pedig teljesen védtelen lettem Agaronnal szemben. Bármikor kihasználhatta volna a helyzetet. Vele szemben, Alex nem tudott volna egyedül megvédeni. Azt meg nem viseltem volna el, ha miattam valami baja esett volna. De ezeknek a félelmeknek véget vetett az, amit megtudtam.

−Azt is tudnod kell, hogy az új képességeid birtokában, ami minden őrzőnél más, így még nem lehet tudni nálad mi lesz, ezt majd magadnak kell kitapasztalnod, a régieket is újra előfogod tudni hívni, amikor csak akarod. – ez az új információ tök jól jön a gyakorlásokhoz. Végre nem fogom semmire kellőnek érezni magam. Meg nem fenyeget a lelepleződés sem, bár nem szívesen titkolózom Alex előtt, de így legalább lesz értelme a gyakorlásnak. Csak még azt nem tudom, mivel fogom megmagyarázni a hirtelen visszatérésüket. Talán nem is kell majd. Remélhetőleg addig se tűnik fel senkinek a változás. – Itt az idő. – az emelvényen megjelent egy kör.

−Még a nevedet sem tudom. – jutott eszembe. Nem volt még alkalmam megkérdezni.

−Summer vagyok. – szép név, mint ő maga. – Továbbra is számíthatsz rám. Csak hívnod kell, de csak halaszthatatlan esetekben, és csak itt a városban tudsz elérni.

−Mindent köszönök Summer! – nagyon hálás vagyok neki, amiért ilyen részletesen elmagyarázott mindent. Már a rémületem is elmúlt az új helyzettől. Beállított a megjelent kör közepébe.

−Utoljára még valami! – figyelmesen tekintettem rá. – Amint megkaptad erőidet, azonnal visszatérsz a te világodba, mintha mi se történt volna. Ha te vagy a kiválasztott, a jel ott lesz az alkarodon, ami az őrző jelképe és egy nyaklánc lesz a nyakadban ugyanazzal a jellel, ezzel igazolva, ki is vagy te valójában. A nyaklánc azonban kulcs is egyben. Nagyon vigyázz rá. A számodra ezek lesznek a bizonyítékok, hogy itt jártál. – nagyon sok mindnet megtudtam Summertől, amire nem is számítottam, de azt még mindig nem, mi fog várni rám. Vajon képes leszek felülkerekedni a gonoszon? Míg ezen törtem a fejemet, egy hosszú fénycsóva, föntről lefelé haladva megvilágított, majd néhány perc múlva újra elsötétült minden, mint mikor ide kerültem. Csak most azt éreztem, zuhanok.

Új BLOG!

Sziasztok!

Tudom, tudom. :) Már megint egy új BLOG. De ezzel könnyebb dolgom lesz, mivel ezt nem egyedül fogom írni, hanem Chintyvel együtt, felváltva. Gondolom nem mondok semmi újat azzal, hogy ez is egy Twilight Fanfic lesz. Még hozzá Edward/Bella fic. Ismételten egy új megközelítésből, ami remélem minden érdeklődőnek elnyeri majd a tetszését.

Nézzétek meg az oldalt és csak utána döntsetek. A történet ismertetése már fenn  van és olvasható. Az első fejire sem kell sokat várni. Azt én fogom írni a másodikkal együtt. :)

Mindenkit szeretettel várunk!

Cím: Vámpírszeretők

http://www.zora-chinty-fanfic.blogspot.com/

14. fejezet - Mi ez a hely?

Mikor magamhoz tértem, teljes sötétség vett körbe.

−Alex! – hang alig jött ki a torkomon, de elég erős volt ahhoz, ha bárki is van itt, akkor meghallja. Válasz azonban nem jött. Mi történhetett? Próbáltam kitapogatni, hol vagyok. Hirtelen ugrottam fel. Nem ágyon feküdtem, hanem valami hideg kövezeten. Igyekeztem eljutni a falig, már amennyire ez vaksötétségben lehetséges, hogy aztán annak mentén megtalálhassam a kivezető utat. Mert azt már ennyiből is tudtam, ez nem a szobám. De akkor, hol vagyok? A kezem hozzáért egy hideg, nedves valamihez, amit én a falnak gondoltam. Mivel annak mentén haladva továbbra is éreztem a kezem alatt, nem adtam fel a reményt, hogy azt követve, talán rá akadok egy ajtóra is. De minél tovább haladtam, annál jobban kezdtem kétségbeesni. Majd, egyszer csak, valami kilincsformájú tárgyat éreztem a kezemben. Azonnal lenyomtam, hogy mihamarabb megláthassam a világosságot és érezhessem a friss levegőt. Azt már mondanom sem kell, nem az fogadott, amire számítottam. Igaz, jóval világosabb volt, mint odabent, de a napfény által beragyogott tájhoz egyáltalán nem hasonlított. Az egész helyet szürkeség ölelte át. Az épületek elhagyatottak, és a szag, ami terjeng, semmihez sem hasonlítható. Tisztára, mint egy szellemváros, vagy a tévében oly sokszor látott kihalt vadnyugat. Hogy pontosan melyik, azt nem tudom. Talán egy kicsit mindkettő. Az egyszer biztos, hogy sehol egy lélek.

−Alex! – kiáltottam el magam erőteljesebben. Teljes mértékig visszatért a hangom, bár a rémület csak most kezdett eluralkodni rajtam. Azért elindultam előre, hátha akad még is valaki, akitől megkérdezhetem, mi folyik itt. A hely, mindenhol teljesen egyformának tűnt. Mintha nem is haladnék előre. De haladok, ezt pedig onnan tudom, hogy a házak el-eltünedeznek, majd újabbak jelennek meg. A házak fából készült, kétszintes épületek. Mindnek van korláttal védett erkélye.

−Úristen! – rémület fogott el. Szerettem volna elszaladni. Az ablakokban árnyakat láttam suhanni. Csak egy pillanatra tűntek fel, aztán ismét köddé váltak. De ez elég volt ahhoz, hogy az a kevéske lelki erőm is elhagyjon, ami eddig volt. Csak álltam egy helyben és nem tudtam mihez kezdjek. Hogy jutok ki innen? Mi ez a hely egyáltalán? Hogy kerültem ide és Alex miért nincs itt, hogy megvédjen? Kérdések ezrei merültek fel bennem. A könnyeim elkezdtek végig folyni az arcomon. Erősnek kell lennem. Lehet, hogy ez csak egy próba. Ha ettől a helytől így megijedek, mi lesz, ha Agaronnal kell szembenéznem. Próbáltam összeszedni a bátorságomat. Ekkor egy lidérces lény haladt át előttem. Tetőtől-talpig fekete csuklya fedte. Az arcát nem láttam, de lehet jobb is. Majd őt még követte néhány, hasonló lény. Szerencsére nem figyeltek fel rám, én pedig türelmesen, heves szívdobogással vártam, hogy végre eltűnjenek. Mikor ez megtörtént, gyorsan elslisszoltam. Bár nem tudtam merre menjek, eszeveszetten rohantam, míg az egyik sarkon be nem fordultam és az egyik ház mögött meg nem álltam kicsit kifújni magamat. Felnéztem az égre. Két égitest látszott rajta. Az egyik a naphoz, a másik a holdhoz hasonlított. Mind a kettő sötétszürke. Maga az égbolt pedig egészen világosszürke, de se nem kék, se nem fehér. Szóval egyáltalán nem olyan, mint otthon. Valaki megfogta a vállam. Ijedtemben ledermedtem. Lassan erőt gyűjtöttem és megfordultam. Egy nagy orrú, oszló arcú teremtmény állt előttem. Fejét és testét, szintén csuklya fedte, de nem fekete, hanem szürke és az arcát is jól láthattam. Olyan közel állt hozzám, hogy levegőt venni se mertem. De nem bírtam sokáig.

−Á! – felkiáltottam, majd megfordulva elrohantam. Nem igyekezett utánam. Még jobban feltörtek belőlem a könnyeim. Patakokban folytak végig az arcomon. Megállás nélkül rázott a zokogás. Ettől nem is bírtam tovább futni. Leguggoltam és a kezembe temettem az arcom. Úgy pityeregtem tovább. Haza akarok menni. De ez az állapot nem tartott túl sokáig. Hangokat hallottam. Gyorsan felnéztem, egy másodpercbe se tellett, de már talpon is voltam. Mindenfelől csuklyás alakok közeledtek felém, teljesen körbe véve. Mindnek rothadó arca volt és az a szag, ami a sötét épületből kilépve megcsapott, még jobban érezhetővé vált. Elviselhetetlenül csavarta az orromat. Körbe jártattam tekintetem valami menekülő útvonalat keresve. De olyan szorosan tapadtak egymáshoz, sehol sem láttam rést köztük. Egyre csak közeledtek, én meg még inkább kezdtem kétségbeesni. Mi a fene folyik itt? Mit akarnak ezek tőlem? Ez csak biztos próba lehet. Ismételgettem magamban. De akkor Alex miért nincs itt? Arról volt szó, ő is velem fog harcolni. Akkor neki, miért nem kell részt vennie ezen a próbán? Talán, mert már tudja használni az erejét, akkor amikor arra szükség van. Elmélkedtem ezen, míg a veszély egyre csak közeledett. Erősnek kell lennem. Majd én megmutatom, hogy nem vagyok gyenge. Igen is erős vagyok és bárkit legyőzők, aki bántani akar. Igen ám! Csak ahhoz nem ártana tudni végre, hogyan lehet előhívni a képességeimet. Most aztán igazán szükségem lenne rájuk. Csak az eddigi gyakorlások alkalmával még egyszer sem sikerült szántszándékkal használnom őket. Az utolsó időkben, már véletlenül sem. Most mihez kezdjek? Már csak pár centi választotta el őket tőlem. Ekkor egyszerre megálltak, majd elnyelte őket a semmi. Megkönnyebbültem, de abban biztos voltam, nem én csináltam ezt. Azonnal újra futásnak eredtem, ami szintúgy nem tartott túl sokáig. Valaminek neki ütköztem, aminek következtében a földre huppantam. Rendesen megfájdult a fenekem, de most ez a legkisebb gondom. Már meg se mertem nézni kicsoda, vagy micsoda lehet az úttorlaszom. A kíváncsiság, azonban legyőzött és rá emeltem tekintetem. Egy bikafejű egyén nézett le rám, elég morcosan.

−Nem! – több se kellett nekem, talpra pattantattam és elkezdtem visszafelé szaladni. Ismét bemenekültem egy kihaltnak látszó sikátorba (két ház közötti kis terület), hogy kifújjam magam. Ettől a sok futástól egyre fáradtabb vagyok, fogytán az erőm. És még mindig nem találtam megoldást erre az egészre. Főleg, mivel azt se tudom, hol vagyok, egyáltalán, hogy kerültem ide. Leültem, neki támaszkodva a ház falának. Muszáj egy kicsit gondolkodnom, ahhoz pedig nyugalomra van szükségem, de itt ki tudja meddig tarthat. Az egyik ok, a bátorságom erősítése lehet, ha harc közben szembe kerülök ilyen lényekkel, ne ijedjek meg, ne futamodjak meg. Mert ki tudja, milyen lényekből fog állni Agaron serege. Habár Alex szerint, értem személyesen ő fog eljönni, ha eljön az idő, addig viszont néhány, Alexhez hasonló zsoldosát fogja majd ellenünk küldeni, felmérni az erőnket, leginkább az enyémet. Igen. Csak ez lehet az oka itt tartózkodásomnak. Nem lehetek biztos benne, azonban egyelőre nincs jobb ötletem. Ekkor véget is ért a nyugalom. A falhoz lapulva várakoztam. Egy normális külsejű nő haladt el előttem, a földhöz nem érintve a lábát. Gyorsan kellett döntenem. Talán itt a lehetőség megtudni, mi folyik itt. Utána eredtem. Egy gyülekező helyre vezetett, ahol sok hozzá hasonló és más furcsa lények is voltak. Úgy néztek ki, mint akik várnak valamire. Mind, egy irányba figyeltek. A tömeg előtt egy fából készült, kör alakú, óriási dobogó állt, ahogy ki tudtam venni. Rajta pedig egy fehérruhás, szőke hajú, természetellenesen nem ide való nő állt. A sokaság őt nézte, várva, hogy végre megszólaljon.

−Isten hozott köztünk! – tárta felém a karjait. A tömeg szétnyílt előttem, nekem pedig még inkább fogalmam se volt arról, mi ez az egész és mihez kezdjek.

13. fejezet - Ez rémisztően furcsa

Ez nem túl hosszú és nem túl izgalmas rész, de még is nagyon fontos fejezet. Remélem azért tetszeni fog. Ez átvezetés a következő két fejezethez, amik az én kedvenceim. Szerintem nagyon jók és meglepőek lettek, de hát majd ti eldöntitek, ha itt az idő :)

Még most se fogtam fel igazán azt, ami történt. Pedig már hazafelé tartottunk és végre Alex is mellettem van. Olyan gyorsan történtek az események. A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. És akkor a semmiből előbukkant azaz idegen. Honnan tűnhetett fel? Miért segített? Mi ez már megint? Eddig Alex volt az egyetlen, aki védelmezett, igaz ez is meglepett az elején. De ennek legalább tudom az okát. De ő miért tette? Azon már nem lepődöm meg, hogy Alex itt van velem és a legapróbb incidenstől is próbál megvédeni, vigyáz rám, de soha se gondoltam, hogy lesz még valaki, ha csak egyszer is, de segíteni fog nekem. Ráadásul minden bizonnyal úgy, hogy neki semmi köze sincs és semmit se tud a körülöttem zajló eseményekről. Igen, hiszen azt mondta új az iskolában. Talán ő sincs tisztában a szabályokkal. Állj! Állj! De hisz Alexről is ezt hittem és aztán kiderült mennyire tévedek. Nem szabad addig következtetést levonnom, míg nem tudom ki ez, mit akar. Az ő karjaiban is megnyugtató volt, de még se annyira, mint Alexéban. Ezért, mikor ő megjelent és Arno karjaiból a sajátjába húzott, csak akkor kezdtem igazán megnyugodni. Alex kicsit ellenséges volt vele azt észrevettem. Biztos rettentően megijedt, meg aggódott is. Szerencsére nem történt semmi Arnonak köszönhetően. Még egyszer meg kell majd köszönnöm neki, kissé jobb állapotban is. Az azonban rejtély előttem, hogyan került oda Alex? Máshol volt órája és nem épp a közelben. Azt mondta hallotta, ahogy hívom. De ez lehetetlen. Túlságosan messze volt. Nem hallhatta, ahogy a nevét kiabálom.

- Alex! – bújtam ki az öleléséből és szembefordulva vele, neki szegeztem a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott. – Hogy kerültél oda, amikor máshol volt órád? Honnan tudtad, baj van? Nem értem. – meredten nézett rám, mint aki nem érti mit is kérdezek tőle. Lehajtotta a fejét, ismét karjaiba vont, így haladtunk tovább. Azt hittem nem akar válaszolni.

- Igazság szerint, nem tudom. – jelentette ki. Meglepetten néztem rá. Steph csak csendben jött mellettünk. Az utóbbi időben állandóan ezt csinálja. Már azt is nagyon szeretnám tudni mi van vele, de nekem is meg van a saját próblémám. Meg megkérdezni se merem. Ha akarja, majd elmondja. Lehet csak én látok már mindenhol rémeket.

- Hogy érted, hogy nem tudod? – tértem vissza legfőbb kíváncsiságom tárgyához. – Csak történt valami? – a meglepettség nem tűnt el az arcomról.

- Persze. – válaszolta kissé ingerülten. Ettől döbbentem meg csak igazán. Erre még barátnőm is felkapta a fejét. – Sajnálom. – szabadkozott gyorsan. Még soha nem emelte fel a hangját velem szemben. Talán valami baj van? Mint ilyenkor mindig, ha a szokottnál jobban elkap a pánik, rémes képek jelentek meg előttem. Saját magamat láttam holtan bár nem tudom, ennek mi köze lehetne a jelenleg futó témánkhoz. Gyorsan el is hessegettem őket. Ugyan már! Csak biztos feszült a történtek miatt. Még jobban magához ölelt. El is szállt minden félelmem. – Csak tényleg nem tudom. mi történt. Magam se értem ezt az egészet. – kezdett bele a mesélésbe, mikor végre nem vágtam közbe idióta kérdésekkel. – Nyugodtan ültem az osztályteremben belemerülve gondolataimba. Persze jó nagy túlzás, túlzás, hogy nyugodtan, mert sokkal nyugtalanabb voltam, mint eddig bármikor, amikor el kellett válnunk. – hatásszünet. Legalábbis gondolom. Egyre nőtt az érdeklődésem. – Akkor nem tudtam mitől. Most azonban azt hiszem megérezte, hogy valami történni fog, ezért voltam idegesebb a szokásosnál. De mivel fogalmam se volt, hogy ilyesmi lehet az oka, tenni se tudtam ellene. Szóval gondolatomba merülve ülök a helyemen. Egyszer csak meghallok egy hangot. Egy hangot, aki a nevemet kiabálja segítséget kérve. – elakadt a lélegzetem. – Körbe néztem. A teremben semmi különös nem történt. Senki sem kiabált. Mindenki nyugton volt. Gondoltam, biztos csak hallucinálok. Aztán újra meghallotta a nevemet még kétségbeesettebben. Ekkor hirtelen ért a felismerés, hogy a te hangod hallom. Tudtam, hogy bajban vagy. Azonnal rohantam segíteni. – ennyi volt a magyarázata. Szóhoz se jutottam a hallottaktól. Ez már megint, mit jelenthet? Egyre több megmagyarázhatatlan dolog van a kettőnk kapcsolatában. Olyan dolgok, amik még erősebben kötnek össze minket. Akkor miért ragaszkodunk ennyire egymáshoz? Ez nem lehet elvárt, a feladattal járó kötelező és állandó dolog. – Fogalmam se volt, hogy ilyesmire is képes vagyok. Még soha, senkivel kapcsolatban nem tapasztaltam ilyet. Ezek szerint nem is kell mindig veled lennem, mert elég csak kiáltanod, ha baj van, mert azonnal meghallom és a segítségedre sietek. Fura ez az egész.

- Nekem mondod? – néztem rá. Bár megnyugtató, tényleg elég fura. Az okát pedig nem tudjuk. Alexnek, aki boszorkány és rendelkezik különleges képességekkel, új, ismeretlen erők jelennek meg, amikről eddig nem is tudott. Hihetetlen ez az egész. És valami közük van hozzám. Vajon más körülmények között, más valaki kapcsán is előjöttek volna ezek a dolgok? Kétlem. Azt mondta még senkinél sem tapasztalta. Igaz, én vagyok az első komoly feladat, mivel nem rég fejezte be a boszorkány iskolát. Meg nem is hiszem, hogy túl gyakoriak lennének a boszorkányok és védenceik közti olyan erős kötelék, mint a miénk. Annyi, de annyi kérdés. Még a fejem is belefájdul. – Van valami ötleted, miért nem jött elő egyik képességem se? Pedig nagyon féltem. – ez a másik dolog, ami rettentően foglalkoztat. Egyszerűen nem értem az okát. A gyakorlások során félelem hatására fokozódott az aktivitásuk. Éle helyzetben azonban semmi jelük nem volt.

- Egyáltalán egyik se? – kérdezte gyanakodóan. Mire céloz? Talán hazudok?

- Ugye most ne arra célzol, hogy egy ilyen fontos kérdésben nem mondanék igazat? – most már teljesen kezdtem kiborulni. Alex jelenlétében nem igen volt ilyesmire példa, de most ő maga kezd felhúzni. – Hogy gondoltad te ezt? Szerinted szükségem lett volna segítségre, ha valamelyik is reagált volna a halálos félelmemre? Mert halálosan féltem. Még se történt semmi. – tört ki belőlem, egy majd nem hisztériás roham.

- Oké, oké! Igazad van. – nyugtatgatott – Sajnálom. Tudom, hogy tudnom kéne, vagy legalább valami ötletemnek kellene lenni, mi lehetett az oka, de halványlila gőzöm sincs. – ez egy kicsit megmosolyogtatott.

Az út hátra levő részét a házamig, csöndben tettük meg. Steph titokzatos. Továbbra is lehajtott fejjel halad mellettünk. Nagyon kezd zavarni, hogy az utóbbi időben ennyire bezárkózott. Mindig ő volt a csapat lelke, aki tartotta bennünk az életet. Most pedig alig szól. Ha lesz rá alkalmam felvetem ezt Alexnek is.

Első utunk a házba lépve, mindig a szobámba vezetett. Alex úgy döntött, egyelőre még se gyakorolunk a parkban. Túl sok minden történt. Biztonságosabb a lakásban. De azt mondta ne reménykedjek, mert ez csak ideiglenes és a biztonság kedvéért van. Azonban, amint úgy ítéli, irány a park. Nem baj, ettől a kis haladéktól is megkönnyebbültem. Még nem éreztem felkészültnek magam. Egyfolytában azon töprengek, mi rejlik még Alexben. Abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó meglepetés. A kérdés csak az, mikor, minek hatására fognak feltörni belőle. Szegény. Így is elég ideges a körülötte zajló eseményektől. Jobb, ha nem zargatom a teóriáimmal. Lementem a konyhába ételért. Steph követett. Általában mind a ketten fent szoktak maradni, ezért meglepett. Kivette a kést a kezemből. Elkezdte csinálni a szendvicseket. Neki dőltem az asztalnak karba tett kezekkel, onnan figyeltem. Valami nem stimmel.

- Baj van Steph? – igyekeztem leplezni aggodalmamat, ami az utóbbi időben gyülekezik bennem. – Mostanában olyan fura vagy. – már régóta meg akartam kérdezni, illetve nem olyan régóta, de amióta észrevettem különös viselkedését. Itt volt a megfelelő alkalom.

- Nem. Miért? – fel se nézett tevékenysége közben.

- Steph! A legjobb barátom vagy. – próbálkoztam tovább – Látom, hogy valami nincs rendben. – végre rám nézett, de a tekintete üveges volt. Megrémültem. Most már tényleg aggódok. Mi a fene ez?

- Alex szeret, hát nem veszed észre? – hangja, mintha kicsit gúnyos lett volna. Hátrálni kezdtem. Ő nem mozdult. Hogy jön ez most ide? Mi köze ennek hozzá? Meg amúgy is honnan veszi ezt?

- Miről beszélsz? – alig bírtam értelmes szavakat kinyögni. Mi lehet vele? Miért mondd nekem ilyeneket?

- Persze, hogy nem. Te sosem látsz tovább az orrodnál. – tekintete újra normális lett. Visszatért a szendvicskészítéshez. – Kész. – jelentette ki pár perc múlva, mintha mi sem történt volna. – Mehetünk. – indult az emeletre a tálcával a kezében. Mosolygott. Te jó ég! Hideg futott végig rajtam. Torkomon akadtak a szavak. MI volt ez az egész? MI üthetett belé és mire akart kilyukadni? Követtem őt vissza a szobámba. Alex az ágyon feküdt csukott szemekkel. Azt hittem elaludt. Érkezésünkre azonban reagált.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte arcomat látván. Steph rám nézett. Arca elkomorult. Még mindig nem tértem magamhoz a történtektől.

- Nincs semmi. Miért? – ettől Steph újra mosolygott. Vidáman nyugtázta megtartom magamnak előző kitörését. De nem végleg, hisz az ok csak az nem tudom elmondjam-e neki, így egyelőre hallgatok.

A nap hátralevő részét kemény gyakorlással töltöttük. Persze, ismét minden eredmény nélkül. Már kezdem azt hinni, hogy ez az egész félreértés és csak összekevertek valakivel. Miért nem akar sikerülni? Pedig mindent beleadok. Mióta Alex itt van, nem nagyon volt rá példa, hogy bármelyikük is előjött volna. Csak a legelején, mikor még fogalmam se volt erről az egészről és Alexben sem bíztam. Azóta azonban mindig megvéd. Scott támadásakor se jött elő egyik se. Csak nem elvesztettem őket? Hirtelen elkezdtem fulladni, nem kaptam levegőt. Nem, az nem lehet. Meg kellett kapaszkodnom az éjjeliszekrényben nehogy elessek. Hisz Alex a képességeim miatt van itt. Ha már nincsenek meg, akkor el fog menni. Nincs értelme tovább maradnia. Nem veszíthetem el. Azt nem élném túl. A pániktól még gyorsabban kapkodtam a levegőt. Alex gyorsan mellettem termett. Kezemmel próbáltam jelezni ne jöjjön közelebb.

- Mi van veled? – kérdezte aggódva. Nem tudtam neki válaszolni. Hirtelen minden elsőtétedett.

Felhívás! Blog VACSORA!

 Kedves mindenki!

Felmerült bennem egy ötlet, amire szeretném felhívni a figyelmeteket!

Szeretnék egy vacsorát szervezni a blogos társaimnak, valamikor június elején. Pár embernek, már kikértem a véleményét erről és támogatják az ötletet, ezért is merem közzé tenni. Kíváncsi vagyok van-e ez iránt érdeklődés és mennyien jönnének el. Az időpontot csak ez után tenném közzé, amivel kapcsolatban egyeztetésre van lehetőség, hogy egy olyat tudjunk találni, ami mindenki számára megfelelő, aki el akar jönni. Én arra gondoltam, hogy az alapanyagokat, meg minden szükséges dolgot megvennék, ami kelhet hozzá, aztán pedig jó lenne, ha szétdobnánk az összeget egymás közt. Sok jelentkező esetén, ez csak párszáz forint lenne. Ha valakit így is érdekel, jelentkezni és feliratkozni a következő e-mail címen lehet: 

zora.kilbone@gmail.com

Sőt, megalapozhatnánk egy hagyományt is, miszerint minden évben tartanánk ilyet mindig másnál régi, új és olyan blogosoknak is, akik régen blogoztak, de már abba hagyták, de a viszony és a kapcsolat megmaradt velük.

Azt se bánom, ha valaki szeretne becsatlakozni a főzésbe is, meg a vásárlásba is van kedve besegíteni, csak az akkor jelezze ezt a szándékát nekem.

Vidékieket is szívesen várunk! Ezzel kapcsolatban az lenne a kérésem a Pestiek felé, hogy jelezzék azok, akiknél az alvás megoldható lenne számukra, ha nem tudnának haza menni.

Helyszín: Budapest, nálam. 

Én is tudok helyet biztosítani alváshoz néhány fő erejéig, de ha nincs más mód, egymás hegyén-hátán is megoldjuk a dolgot. :) Erről annyit, hogy albiban lakom és nem egyedül.

Tudom, hogy van köztünk sok anyuka és kiskorú is. Őket is szívesen várom, de a kiskorúaknak szülői engedély jó lenne, amit a vacsora alkalmával kell átadniuk, sőt ha valakit nem engednek el csak úgy, akkor még a szülőket is szívesen fogadom. :)

Nem kell feltétlenül az én oldalamra irányítani az érdeklődőket, hanem egymás között is terjeszthetitek az információt, hogy minél nagyon körben terjedjen el. Nem túl nagy a lakás, ahol lakom, de majd megoldjuk, ha sok jelentkező lesz. Sok jó ember, kis helyen is elfér :)

Kérem, csak az iratkozzon fel nálam, aki komolyan gondolja, tényleg el akar jönni és el is fog jönni, mert jó lenne mielőbb tisztában lenni a létszámmal. Jelentkezni egy hónapon keresztül, azaz egész májusban lehet.

Országos novella pályázat

Országos novella pályázatot hirdettek meg a pályázat figyelő honlapján, ahol értékes nyeremények várnak gazdára. A pályázat határideje eléggé hosszú, úgyhogy akit érdekel vágjon bele.

A felhívást itt lehet megtekinteni:
http://www.pafi.hu/_pafi/palyazat.nsf/8e5654b64cc47c4dc1256b5f004c3cad/3c0cbf420945bb39c12577040053ab93?OpenDocument

egy kérésen van, hogy aki nyer az szóljon nekem, hogy gratulálhassak neki, meg azért, mert tőlem tudta meg (hihihi) :)

12. fejezet - Jobb az elővigyázatosság

Úgy utálom az utolsó órákat. Minden percet utálok, amit Kirsten nélkül kell töltenem. Észre se vettem, mikor vált ilyen súlyossá a helyzet. Minden gondolatom körülötte forog. A mai napon arra is ráébredtem, nem élném túl, ha bármi baja esne. Nem élhetek nélküle. Ez teljesen megőrjít, hisz nyíltan nem fejezhetem ki az iránta kialakult érzelmeimet. Nem lehetünk soha együtt. A szabályok nem engedik. Bár, érte az összeset megszegném, ha erre kérne. De ő is tisztában van ezekkel a dolgokkal, soha nem kérne tőlem ilyesmit. Hogy érezhetek így iránta? Nem néztem soha se jó szemmel az emberekre. Ő viszont sokkal másabb a legtöbb embernél. Nem tapasztaltam még ilyet. Tudom ezt már sokat hangsúlyoztam, de ez valóban így van és nem tudom elégszer elismételni mennyire meglep, hogy egyáltalán létezik ilyen ember. Sok emberrel és más fajta lényekkel találkoztam már, mindegyik különleges volt a maga módján, de Kirsten mindegyikükön túltesz. Hozzá fogható nincs sehol a világon. Túl sokat fényezem ez igaz, de leírhatatlan az ahogy hatással van rám. És még mindig nem tudom az okát.

Mikor újra hallotta azt a hangot, majd kiejtette Agaron nevét, földbe gyökerezett a lábam. Pont nekem, akinek az a dolga, vigyázzon rá. Ez teljes kudarc, ha már ettől is elvesztettem az önuralmamat, pedig még csak nem is hasonlított egy szemtől szembeni harcra. Nem is tudom, mit tennék, ha baja esne. A gyakorlatok semmit sem használtak. Már a hangja is olyan erős hatással volt rá, alig bírtuk tartani a védekezést ellene. Leblokkoltam a saját félelmemtől. A félelemtől, hogy elveszítem. Nem szabad ennyire engednem az érzéseimnek különben nem tudom megvédeni. Én viszont ezért vagyok itt.

Azt is tudom még, ő is csillapítólag hat rám. Az is bizonyítja, ami az egyik óra előtt történt. Ha ő nincs ott, nem cselekszik időben, akkor nem is tudom mi történt volna. Valószínű ott helyben szétszedem azt a Scott gyereket. Szerencsére nem így történt. Nem is sejtettem, hogy ilyesmire is képes vagyok. Úgy látszik érte bármire. Már gondolkodás nélkül, ösztönszerűen. Saját magamon lepődöm meg. Mi rejlik még bennem, amiről fogalmam sincs? És vajon hol voltak eddig?

Most megint külön ülünk az utálatos utolsó órán. Már elváláskor sokkal nyugtalanabbnak éreztem magam, mint máskor, mikor el kell válnunk. Ettől csak jobban nőtt az idegességem.

-Szia Alex! – a lányok egy alkalmat se hagynak ki, hogy ne próbálkozzanak, ne incselkedjenek. Kirsten előtt se szokták visszafogni magukat. Nem könnyű őt olyankor visszatartani nehogy rájuk ugorjon. Ez leginkább Lornára igaz. Nem értem a reakcióját. Én tudom, mért reagálok rosszul, ha valaki bántja. De ő? Honnan veszi, hogy engem bármelyikük is érdekelne. Főleg ez a Lorna, aki mindközül a legsötétebb aurával rendelkezik. Húh! Ha csak rá nézek, rosszul vagyok. Ennyi gonoszság közt erősnek kell lennem, ami nem könnyű az aurákat látván. Sajnos ezt nem tudom kikapcsolni. Mindig körül veszi őket, ez pedig azzal jár, állandóan látom azokat. Egy ilyen helyen nem épp kellemes dolog. De boszorkány lévén tudnom kell kezelni a helyzetet. És azt hiszem, elég jól is csinálom. Mióta itt vagyok még nem sokszor vesztettem el a fejemet. Ritkán tudnak kihozni a sodromból, de akkor nagyon. Az egyik kiváltó ok szerintem nyilvánvaló. Ha valaki bántja Kirstent, legyen bármiről is szó, attól nagyon be tudok pipulni.

Egy újabb unalmas óra. Egyedül meg pláne az. A tanár még nincs sehol se.

„- Á!” - hát ez meg mi? Mintha valaki sikított volna. Körbe néztem a teremben, de semmi változást nem láttam. „- Alex!” – újra. Az én nevemet kiabálja. Valaki szórakozik velem? Talán csapda. Ismét semmi különöset nem látok. Mi lehet ez? „- Ne! Alex!” – a felismerés hirtelen ért. De hisz ez Kirsten hangja. Hallom, ahogy hív. Ez rosszat jelent. Bajban van. Eddig erről se volt fogalmam. Hogyan hallhatom a segélykérő kiáltását? Ennyire összetartoznánk? Ha bajban van, elég csak kiáltania és én meghallom? Mi van még, amiről nem tudok? Ötletem sincs. Egyre rejtélyesebb ez az egész. Ráadásul a Tanács se tájékoztatott megfelelően. Tisztában kellett lenniük mire leszek képes. Több se kellett, nem volt időm ezeken agyalni, rohantam is kifelé a teremből. Ha valami baja esik, akkor azt mindegyikük keservesen megbánja. A tanár épp akkor ért az ajtó elé, mikor kirontottam rajta. Majdnem fellöktem.

- Mr. Lockwood! Hova ez a nagy sietség? – nem is törődtem a nekem szegezett kérdéssel. Ilyesmire nincs most időm. Száguldottam a termük felé. Csak abban bíztam nem érkezem túl későn. A teremhez érve teljes csend fogadott. Elfogott a félelem, de nem volt időm gondolkodni. Berontottam. Nem hittem a szememnek. Mindenki ledöbbenve, tátott szájjal állt, még az is, aki eredetileg ülhetett. Biztos jobban akart látni, ezért állt fel. Stephet két srác fogta le, de még az ő tekintete is megdöbbenésről árulkodott. Aztán észrevettem Kirstent. A földön gubbasztott, arcát egy idegen fiú mellkasába temetve zokogott. Majd megláttam Scott, sarokban heverő, ernyedt testét. Néha meg-megmozdult, de az erős fájdalmak hatására mindig visszagörnyedt.

- Kirsten! – rohantam oda hozzá, megnézni mi van vele és persze megtudjam mi történt.

- Alex! – nyújtotta felém erőtlenül a kezét. Gyorsan elhúztam őt az ismeretlen sráctól. Nem akarom, hogy más tartsa őt a karjaiban. – Hogy kerülsz te ide? – hangja meglepett volt.

- Hallottam, hogy hívsz. Siettem, ahogy tudtam.

- Nem kell aggódnod! Nincs semmi baja. Időben értem ide és leszedtem róla azt az állatot, még mielőtt bármi is történt volna. – felnéztem rá. Mit akar ez jelenteni? Ki ez egyáltalán?

- Nagyon hálásak vagyunk, de elmondanád ki is vagy te? – nem voltam túl barátságos. Jobb az elővigyázatosság. Igaz, hogy elbeszélése szerint és Kirsten reakciója alapján is, úgy néz ki megmentette, de az aurája nem tetszik nekem. Nem koromfekete, mint a többieké, de szürke, amit nem sok választ el a feketétől. Ebben a helyzetben pedig senkiben sem bízhatunk meg. Főleg valakiben, akit most látunk életünkben először. Kirsten nem ellenkezett mikor elhúztam, úgymond a megmentőjétől. Most már az én mellkasomba temette az arcát. Ahogy újra egymás karjaiban voltunk, mindketten kezdtünk megnyugodni.

- Elnézést! Be se mutatkoztam, de hát a nagy izgalmak közepette nem is volt rá alkalmam. – a modora nyájas, de ki tudja milyen hátsó szándék rejlik benne – Arno vagyok. Ez az első napom itt, de eszembe se jutott, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem. – mosolygott ránk. Én ezt egyáltalán nem tartom mulatságosnak.

- Köszönöm! – nézett fel rá Kirsten. Szemében még mindig félelem ült.

- Ugyan! Nincs mit! – legyintett – Máskor is, csak szólj nyugodtan! – kacsintott rá, mintha ez valami játék lett volna. Elöntött a düh. Neki mentem volna, ha Kirsten nincs a karomban és meleg kezei nem tartanak vissza megnyugtatólag. Milyen dolog már ilyesmivel poénkodni?

Kirsten gyengén visszamosolygott. A fenébe. Miért nem én értem ide időben? Akkor ennek a nyavalyásnak semmi köze nem lenne hozzánk. Még csak a közelünkbe se jöhetett volna. Most pedig, mintha Kirstent levette volna a lábáról. Ez egyáltalán nem tetszik.

- Mi folyik itt? – lépett be a tanár. Talán szándékosan csinálják? Mindig akkor jönnek, mikor már mindennek vége. – Mindenki üljön le a helyére!

- Most megyek. Később találkozunk. – szólt még egyszer utoljára ez az Arno, aztán elvonult a helyére. Felsegítettem Kirstent és a helyünkre támogattam. Minden osztályteremben mindenkinek meg van az állandó ülőhelye. A rémülettől még mindig remegett. Ilyen állapotban nem hagyhatom itt. Leültem mellé. Scott még mindig a sarokban hevert. Mrs. Blanche rá se hederített.

- Mr. Lockwood! Tudtommal önnek nem itt van órája. – nézett rám kérdőn.

- Ez így van. – nem lett volna értelme kamuzni. Ebben a helyzetben a legjobb taktika a hízelgés. – De ha nem gond, ma szeretnék részt venni az ön érdekfeszítő francia óráján. Van, mit csiszolni a francia tudásomon. – igyekeztem minél nyájasabb hatást kelteni, holott az én francia tudásommal nincs semmi baj. Több nyelven is kiválóan beszélek.

- Ám legyen. – egyezett bele. – De ne higgye, csak mert vendég, nyugta lesz egész órán.

- Ilyen eszembe se jutott. – tettem fel a kezem védekezésül. A legfontosabb, hogy nem kellett itt hagynom őt. Azzal, hogy pontosan mi történt még várnom kell. Kirsten egyelőre nem nyerte vissza teljes mértékig önmagát. Scott felé néztem, aki továbbra is mozdulatlanul hevert. Most először adtam hálát, hogy még se én értem ide időben, mert biztos nem úszta volna meg ennyivel. Tuti széttéptem volna. Éreztem, hogy elborul az agyam.

- Alex! – tette a kezét a kezemre – Nyugodj meg! Minden rendben van. Jól vagyok. – megint ő nyugtatgat engem, pedig a történtek után, ami még nem tudom mi, nekem kellene őt. Ettől kitisztult a fejem. A szabadon lévő kezemet rá raktam arra a kezére, ami a másikon volt nyugtatólag. Ez nagyon jó érzés. Melegség áradt szét bennem. Akármikor megérint az nagyon jó. Mostanában egyre gyakrabban teszi. Szerintem ő is tudja, milyen hatással vannak rám ezek a dolgok. Ha akarnám se tudnám leplezni. Ösztönös az egész. Egymás közelében újra megnyugodtunk. Kirsten arca is visszanyerte megszokott színét.

- M. Lockwood! S'il nous a honorés de sa présence déjà, ici son temps un peu pour travailler. ( – Mr. Lockwood! Ha már megtisztelt minket jelenlétével, itt az ideje kicsit megdolgoztatnunk.) - Mrs. Blanche beváltotta az óra elején tett ígéretét, nem hagyott nyugton. - Permettez-nous de faire les connaissances des gens un peu! ( Ismerkedjünk egy kicsit!) Dites-moi pourquoi entré cette école! (Mondja el, miért jött ebbe az iskolába!) – mindenki kíváncsian nézett rám. Erre nem számítottam. Személyes kérdésekre nem igen szoktam válaszolni. Egyedül Kirsten és Steph tudja az igazságot. Mindketten ijedten néztek rám. De semmi pánik. Ebben a helyzetben belefér egy kis hazugság.

- Mes parents l'ont cru ainsi, mon éducation exige une beaucoup meilleure école, (A szüleim úgy gondolták, a neveltetésem sokkal jobb iskolát kíván) – még jó, hogy ez nem igaz, mert erre nem ez az iskola lenne a legalkalmasabb - vous cherchez autre ainsi. (így kerestek egy másikat) Cela leur a fait appel et a écrit immédiatement. (Ez nyerte el a tetszésüket és azonnal be is írattak) Je suis ici maintenant ainsi. ( Így most itt vagyok) – Kirsten alig bírta visszatartani a nevetést e hír hallatán. Stephre néztem. Valami lefoglalta, nem figyelt frappáns válaszomra. Legalábbis szerintem az volt.

- Je vois. (Értem) – meghallottuk a csengőt. Végre. Most már igazán tudni akarom, mi a fene történt. - Permettez-y pas d'être oublié pour lire sur l'horloge suivante, que nous avons faite changer d'avis! (Ne felejtsék elolvasni a következő órára, amit megbeszéltünk!) – senki se figyelt már rá. Scott bandája, mellette termett, óvatosan feltámogatták, majd elindultak vele az orvosi rendelő felé. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázatot fognak kitalálni. Rajtam a sor az informálódás területén.

- Na jó! Elmondanátok végre mi történt? – elhagytuk az iskolát és Kirsten háza felé vettük az irányt. – Steph! – fordultam hozzá. Gondoltam jobb, ha nem tépem fel Kirsten sebeit, amik még bizonyára be se gyógyultak.

- A terembe érve – kezdte – engem lefogtak, befogták a számat. Kirstent pedig Scott a falhoz nyomta és nem eresztette. Azt mondta: „ Majd most megtanulod milyen egy igazi férfi.” Gondolhatod, mit akarhatott akkor. – Kirstenre néztem. Lehajtott fejjel, szótlanul jött mellettünk. Úgy éreztem, magamhoz kell öleljem. Nem tiltakozott. Így haladtunk tovább. Steph folytatta. – Mindenki csak nevetett. Jót szórakoztak, míg Scott csak gúnyolódott. Én meg tehetetlenül álltam. Mielőtt elfajultak volna a dolgok, megjelent ez az új srác és a falhoz vágta Scottot, aki nem bírt lábra állni. Soha nem láttam még ilyet. Olyan könnyedén emelte fel, mint egy tollpihét. Mindenki döbbenten nézte az eseményeket. A többit pedig már tudod. – Kirsten még jobban odabújt hozzám, én meg erősebben szorítottam magamhoz. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek. Már nem ez az első, hogy ha nem lenne itt Kirsten, visszamennék és szétcsapnék köztük. Még is, hogy gondolták, hogy ilyesmit csak úgy büntetlenül megúszhatnak. Hát nem. Ezt nem fogom hagyni. Nem játszhatnak az emberekkel kényük, kedvük szerint.

- Jól vagyok. – nézett fel rám. Olyan, mint, aki tudja mire gondolok. Mindig tudja, mikor mit kell mondania és tennie, ahhoz, hogy megnyugodjak. Olyan dühös vagyok. Jobb, ha előbb lehiggadok, mielőtt reagálnék. – Tényleg. Örüljünk, hogy nem történt semmi sem. – megsimogatta az arcomat. Ez mindig beválik. Megenyhültek a vonásaim.

- Rendben. – nyomtam puszit a feje búbjára, amitől csak még jobban szorított magához. Fantasztikus ez az érzés, amit kivált belőlem. De azt tudom, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.