13. fejezet - Ez rémisztően furcsa

Ez nem túl hosszú és nem túl izgalmas rész, de még is nagyon fontos fejezet. Remélem azért tetszeni fog. Ez átvezetés a következő két fejezethez, amik az én kedvenceim. Szerintem nagyon jók és meglepőek lettek, de hát majd ti eldöntitek, ha itt az idő :)

Még most se fogtam fel igazán azt, ami történt. Pedig már hazafelé tartottunk és végre Alex is mellettem van. Olyan gyorsan történtek az események. A helyzet teljesen kilátástalannak tűnt. És akkor a semmiből előbukkant azaz idegen. Honnan tűnhetett fel? Miért segített? Mi ez már megint? Eddig Alex volt az egyetlen, aki védelmezett, igaz ez is meglepett az elején. De ennek legalább tudom az okát. De ő miért tette? Azon már nem lepődöm meg, hogy Alex itt van velem és a legapróbb incidenstől is próbál megvédeni, vigyáz rám, de soha se gondoltam, hogy lesz még valaki, ha csak egyszer is, de segíteni fog nekem. Ráadásul minden bizonnyal úgy, hogy neki semmi köze sincs és semmit se tud a körülöttem zajló eseményekről. Igen, hiszen azt mondta új az iskolában. Talán ő sincs tisztában a szabályokkal. Állj! Állj! De hisz Alexről is ezt hittem és aztán kiderült mennyire tévedek. Nem szabad addig következtetést levonnom, míg nem tudom ki ez, mit akar. Az ő karjaiban is megnyugtató volt, de még se annyira, mint Alexéban. Ezért, mikor ő megjelent és Arno karjaiból a sajátjába húzott, csak akkor kezdtem igazán megnyugodni. Alex kicsit ellenséges volt vele azt észrevettem. Biztos rettentően megijedt, meg aggódott is. Szerencsére nem történt semmi Arnonak köszönhetően. Még egyszer meg kell majd köszönnöm neki, kissé jobb állapotban is. Az azonban rejtély előttem, hogyan került oda Alex? Máshol volt órája és nem épp a közelben. Azt mondta hallotta, ahogy hívom. De ez lehetetlen. Túlságosan messze volt. Nem hallhatta, ahogy a nevét kiabálom.

- Alex! – bújtam ki az öleléséből és szembefordulva vele, neki szegeztem a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott. – Hogy kerültél oda, amikor máshol volt órád? Honnan tudtad, baj van? Nem értem. – meredten nézett rám, mint aki nem érti mit is kérdezek tőle. Lehajtotta a fejét, ismét karjaiba vont, így haladtunk tovább. Azt hittem nem akar válaszolni.

- Igazság szerint, nem tudom. – jelentette ki. Meglepetten néztem rá. Steph csak csendben jött mellettünk. Az utóbbi időben állandóan ezt csinálja. Már azt is nagyon szeretnám tudni mi van vele, de nekem is meg van a saját próblémám. Meg megkérdezni se merem. Ha akarja, majd elmondja. Lehet csak én látok már mindenhol rémeket.

- Hogy érted, hogy nem tudod? – tértem vissza legfőbb kíváncsiságom tárgyához. – Csak történt valami? – a meglepettség nem tűnt el az arcomról.

- Persze. – válaszolta kissé ingerülten. Ettől döbbentem meg csak igazán. Erre még barátnőm is felkapta a fejét. – Sajnálom. – szabadkozott gyorsan. Még soha nem emelte fel a hangját velem szemben. Talán valami baj van? Mint ilyenkor mindig, ha a szokottnál jobban elkap a pánik, rémes képek jelentek meg előttem. Saját magamat láttam holtan bár nem tudom, ennek mi köze lehetne a jelenleg futó témánkhoz. Gyorsan el is hessegettem őket. Ugyan már! Csak biztos feszült a történtek miatt. Még jobban magához ölelt. El is szállt minden félelmem. – Csak tényleg nem tudom. mi történt. Magam se értem ezt az egészet. – kezdett bele a mesélésbe, mikor végre nem vágtam közbe idióta kérdésekkel. – Nyugodtan ültem az osztályteremben belemerülve gondolataimba. Persze jó nagy túlzás, túlzás, hogy nyugodtan, mert sokkal nyugtalanabb voltam, mint eddig bármikor, amikor el kellett válnunk. – hatásszünet. Legalábbis gondolom. Egyre nőtt az érdeklődésem. – Akkor nem tudtam mitől. Most azonban azt hiszem megérezte, hogy valami történni fog, ezért voltam idegesebb a szokásosnál. De mivel fogalmam se volt, hogy ilyesmi lehet az oka, tenni se tudtam ellene. Szóval gondolatomba merülve ülök a helyemen. Egyszer csak meghallok egy hangot. Egy hangot, aki a nevemet kiabálja segítséget kérve. – elakadt a lélegzetem. – Körbe néztem. A teremben semmi különös nem történt. Senki sem kiabált. Mindenki nyugton volt. Gondoltam, biztos csak hallucinálok. Aztán újra meghallotta a nevemet még kétségbeesettebben. Ekkor hirtelen ért a felismerés, hogy a te hangod hallom. Tudtam, hogy bajban vagy. Azonnal rohantam segíteni. – ennyi volt a magyarázata. Szóhoz se jutottam a hallottaktól. Ez már megint, mit jelenthet? Egyre több megmagyarázhatatlan dolog van a kettőnk kapcsolatában. Olyan dolgok, amik még erősebben kötnek össze minket. Akkor miért ragaszkodunk ennyire egymáshoz? Ez nem lehet elvárt, a feladattal járó kötelező és állandó dolog. – Fogalmam se volt, hogy ilyesmire is képes vagyok. Még soha, senkivel kapcsolatban nem tapasztaltam ilyet. Ezek szerint nem is kell mindig veled lennem, mert elég csak kiáltanod, ha baj van, mert azonnal meghallom és a segítségedre sietek. Fura ez az egész.

- Nekem mondod? – néztem rá. Bár megnyugtató, tényleg elég fura. Az okát pedig nem tudjuk. Alexnek, aki boszorkány és rendelkezik különleges képességekkel, új, ismeretlen erők jelennek meg, amikről eddig nem is tudott. Hihetetlen ez az egész. És valami közük van hozzám. Vajon más körülmények között, más valaki kapcsán is előjöttek volna ezek a dolgok? Kétlem. Azt mondta még senkinél sem tapasztalta. Igaz, én vagyok az első komoly feladat, mivel nem rég fejezte be a boszorkány iskolát. Meg nem is hiszem, hogy túl gyakoriak lennének a boszorkányok és védenceik közti olyan erős kötelék, mint a miénk. Annyi, de annyi kérdés. Még a fejem is belefájdul. – Van valami ötleted, miért nem jött elő egyik képességem se? Pedig nagyon féltem. – ez a másik dolog, ami rettentően foglalkoztat. Egyszerűen nem értem az okát. A gyakorlások során félelem hatására fokozódott az aktivitásuk. Éle helyzetben azonban semmi jelük nem volt.

- Egyáltalán egyik se? – kérdezte gyanakodóan. Mire céloz? Talán hazudok?

- Ugye most ne arra célzol, hogy egy ilyen fontos kérdésben nem mondanék igazat? – most már teljesen kezdtem kiborulni. Alex jelenlétében nem igen volt ilyesmire példa, de most ő maga kezd felhúzni. – Hogy gondoltad te ezt? Szerinted szükségem lett volna segítségre, ha valamelyik is reagált volna a halálos félelmemre? Mert halálosan féltem. Még se történt semmi. – tört ki belőlem, egy majd nem hisztériás roham.

- Oké, oké! Igazad van. – nyugtatgatott – Sajnálom. Tudom, hogy tudnom kéne, vagy legalább valami ötletemnek kellene lenni, mi lehetett az oka, de halványlila gőzöm sincs. – ez egy kicsit megmosolyogtatott.

Az út hátra levő részét a házamig, csöndben tettük meg. Steph titokzatos. Továbbra is lehajtott fejjel halad mellettünk. Nagyon kezd zavarni, hogy az utóbbi időben ennyire bezárkózott. Mindig ő volt a csapat lelke, aki tartotta bennünk az életet. Most pedig alig szól. Ha lesz rá alkalmam felvetem ezt Alexnek is.

Első utunk a házba lépve, mindig a szobámba vezetett. Alex úgy döntött, egyelőre még se gyakorolunk a parkban. Túl sok minden történt. Biztonságosabb a lakásban. De azt mondta ne reménykedjek, mert ez csak ideiglenes és a biztonság kedvéért van. Azonban, amint úgy ítéli, irány a park. Nem baj, ettől a kis haladéktól is megkönnyebbültem. Még nem éreztem felkészültnek magam. Egyfolytában azon töprengek, mi rejlik még Alexben. Abban biztos vagyok, nem ez volt az utolsó meglepetés. A kérdés csak az, mikor, minek hatására fognak feltörni belőle. Szegény. Így is elég ideges a körülötte zajló eseményektől. Jobb, ha nem zargatom a teóriáimmal. Lementem a konyhába ételért. Steph követett. Általában mind a ketten fent szoktak maradni, ezért meglepett. Kivette a kést a kezemből. Elkezdte csinálni a szendvicseket. Neki dőltem az asztalnak karba tett kezekkel, onnan figyeltem. Valami nem stimmel.

- Baj van Steph? – igyekeztem leplezni aggodalmamat, ami az utóbbi időben gyülekezik bennem. – Mostanában olyan fura vagy. – már régóta meg akartam kérdezni, illetve nem olyan régóta, de amióta észrevettem különös viselkedését. Itt volt a megfelelő alkalom.

- Nem. Miért? – fel se nézett tevékenysége közben.

- Steph! A legjobb barátom vagy. – próbálkoztam tovább – Látom, hogy valami nincs rendben. – végre rám nézett, de a tekintete üveges volt. Megrémültem. Most már tényleg aggódok. Mi a fene ez?

- Alex szeret, hát nem veszed észre? – hangja, mintha kicsit gúnyos lett volna. Hátrálni kezdtem. Ő nem mozdult. Hogy jön ez most ide? Mi köze ennek hozzá? Meg amúgy is honnan veszi ezt?

- Miről beszélsz? – alig bírtam értelmes szavakat kinyögni. Mi lehet vele? Miért mondd nekem ilyeneket?

- Persze, hogy nem. Te sosem látsz tovább az orrodnál. – tekintete újra normális lett. Visszatért a szendvicskészítéshez. – Kész. – jelentette ki pár perc múlva, mintha mi sem történt volna. – Mehetünk. – indult az emeletre a tálcával a kezében. Mosolygott. Te jó ég! Hideg futott végig rajtam. Torkomon akadtak a szavak. MI volt ez az egész? MI üthetett belé és mire akart kilyukadni? Követtem őt vissza a szobámba. Alex az ágyon feküdt csukott szemekkel. Azt hittem elaludt. Érkezésünkre azonban reagált.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte arcomat látván. Steph rám nézett. Arca elkomorult. Még mindig nem tértem magamhoz a történtektől.

- Nincs semmi. Miért? – ettől Steph újra mosolygott. Vidáman nyugtázta megtartom magamnak előző kitörését. De nem végleg, hisz az ok csak az nem tudom elmondjam-e neki, így egyelőre hallgatok.

A nap hátralevő részét kemény gyakorlással töltöttük. Persze, ismét minden eredmény nélkül. Már kezdem azt hinni, hogy ez az egész félreértés és csak összekevertek valakivel. Miért nem akar sikerülni? Pedig mindent beleadok. Mióta Alex itt van, nem nagyon volt rá példa, hogy bármelyikük is előjött volna. Csak a legelején, mikor még fogalmam se volt erről az egészről és Alexben sem bíztam. Azóta azonban mindig megvéd. Scott támadásakor se jött elő egyik se. Csak nem elvesztettem őket? Hirtelen elkezdtem fulladni, nem kaptam levegőt. Nem, az nem lehet. Meg kellett kapaszkodnom az éjjeliszekrényben nehogy elessek. Hisz Alex a képességeim miatt van itt. Ha már nincsenek meg, akkor el fog menni. Nincs értelme tovább maradnia. Nem veszíthetem el. Azt nem élném túl. A pániktól még gyorsabban kapkodtam a levegőt. Alex gyorsan mellettem termett. Kezemmel próbáltam jelezni ne jöjjön közelebb.

- Mi van veled? – kérdezte aggódva. Nem tudtam neki válaszolni. Hirtelen minden elsőtétedett.