12. fejezet - Jobb az elővigyázatosság

Úgy utálom az utolsó órákat. Minden percet utálok, amit Kirsten nélkül kell töltenem. Észre se vettem, mikor vált ilyen súlyossá a helyzet. Minden gondolatom körülötte forog. A mai napon arra is ráébredtem, nem élném túl, ha bármi baja esne. Nem élhetek nélküle. Ez teljesen megőrjít, hisz nyíltan nem fejezhetem ki az iránta kialakult érzelmeimet. Nem lehetünk soha együtt. A szabályok nem engedik. Bár, érte az összeset megszegném, ha erre kérne. De ő is tisztában van ezekkel a dolgokkal, soha nem kérne tőlem ilyesmit. Hogy érezhetek így iránta? Nem néztem soha se jó szemmel az emberekre. Ő viszont sokkal másabb a legtöbb embernél. Nem tapasztaltam még ilyet. Tudom ezt már sokat hangsúlyoztam, de ez valóban így van és nem tudom elégszer elismételni mennyire meglep, hogy egyáltalán létezik ilyen ember. Sok emberrel és más fajta lényekkel találkoztam már, mindegyik különleges volt a maga módján, de Kirsten mindegyikükön túltesz. Hozzá fogható nincs sehol a világon. Túl sokat fényezem ez igaz, de leírhatatlan az ahogy hatással van rám. És még mindig nem tudom az okát.

Mikor újra hallotta azt a hangot, majd kiejtette Agaron nevét, földbe gyökerezett a lábam. Pont nekem, akinek az a dolga, vigyázzon rá. Ez teljes kudarc, ha már ettől is elvesztettem az önuralmamat, pedig még csak nem is hasonlított egy szemtől szembeni harcra. Nem is tudom, mit tennék, ha baja esne. A gyakorlatok semmit sem használtak. Már a hangja is olyan erős hatással volt rá, alig bírtuk tartani a védekezést ellene. Leblokkoltam a saját félelmemtől. A félelemtől, hogy elveszítem. Nem szabad ennyire engednem az érzéseimnek különben nem tudom megvédeni. Én viszont ezért vagyok itt.

Azt is tudom még, ő is csillapítólag hat rám. Az is bizonyítja, ami az egyik óra előtt történt. Ha ő nincs ott, nem cselekszik időben, akkor nem is tudom mi történt volna. Valószínű ott helyben szétszedem azt a Scott gyereket. Szerencsére nem így történt. Nem is sejtettem, hogy ilyesmire is képes vagyok. Úgy látszik érte bármire. Már gondolkodás nélkül, ösztönszerűen. Saját magamon lepődöm meg. Mi rejlik még bennem, amiről fogalmam sincs? És vajon hol voltak eddig?

Most megint külön ülünk az utálatos utolsó órán. Már elváláskor sokkal nyugtalanabbnak éreztem magam, mint máskor, mikor el kell válnunk. Ettől csak jobban nőtt az idegességem.

-Szia Alex! – a lányok egy alkalmat se hagynak ki, hogy ne próbálkozzanak, ne incselkedjenek. Kirsten előtt se szokták visszafogni magukat. Nem könnyű őt olyankor visszatartani nehogy rájuk ugorjon. Ez leginkább Lornára igaz. Nem értem a reakcióját. Én tudom, mért reagálok rosszul, ha valaki bántja. De ő? Honnan veszi, hogy engem bármelyikük is érdekelne. Főleg ez a Lorna, aki mindközül a legsötétebb aurával rendelkezik. Húh! Ha csak rá nézek, rosszul vagyok. Ennyi gonoszság közt erősnek kell lennem, ami nem könnyű az aurákat látván. Sajnos ezt nem tudom kikapcsolni. Mindig körül veszi őket, ez pedig azzal jár, állandóan látom azokat. Egy ilyen helyen nem épp kellemes dolog. De boszorkány lévén tudnom kell kezelni a helyzetet. És azt hiszem, elég jól is csinálom. Mióta itt vagyok még nem sokszor vesztettem el a fejemet. Ritkán tudnak kihozni a sodromból, de akkor nagyon. Az egyik kiváltó ok szerintem nyilvánvaló. Ha valaki bántja Kirstent, legyen bármiről is szó, attól nagyon be tudok pipulni.

Egy újabb unalmas óra. Egyedül meg pláne az. A tanár még nincs sehol se.

„- Á!” - hát ez meg mi? Mintha valaki sikított volna. Körbe néztem a teremben, de semmi változást nem láttam. „- Alex!” – újra. Az én nevemet kiabálja. Valaki szórakozik velem? Talán csapda. Ismét semmi különöset nem látok. Mi lehet ez? „- Ne! Alex!” – a felismerés hirtelen ért. De hisz ez Kirsten hangja. Hallom, ahogy hív. Ez rosszat jelent. Bajban van. Eddig erről se volt fogalmam. Hogyan hallhatom a segélykérő kiáltását? Ennyire összetartoznánk? Ha bajban van, elég csak kiáltania és én meghallom? Mi van még, amiről nem tudok? Ötletem sincs. Egyre rejtélyesebb ez az egész. Ráadásul a Tanács se tájékoztatott megfelelően. Tisztában kellett lenniük mire leszek képes. Több se kellett, nem volt időm ezeken agyalni, rohantam is kifelé a teremből. Ha valami baja esik, akkor azt mindegyikük keservesen megbánja. A tanár épp akkor ért az ajtó elé, mikor kirontottam rajta. Majdnem fellöktem.

- Mr. Lockwood! Hova ez a nagy sietség? – nem is törődtem a nekem szegezett kérdéssel. Ilyesmire nincs most időm. Száguldottam a termük felé. Csak abban bíztam nem érkezem túl későn. A teremhez érve teljes csend fogadott. Elfogott a félelem, de nem volt időm gondolkodni. Berontottam. Nem hittem a szememnek. Mindenki ledöbbenve, tátott szájjal állt, még az is, aki eredetileg ülhetett. Biztos jobban akart látni, ezért állt fel. Stephet két srác fogta le, de még az ő tekintete is megdöbbenésről árulkodott. Aztán észrevettem Kirstent. A földön gubbasztott, arcát egy idegen fiú mellkasába temetve zokogott. Majd megláttam Scott, sarokban heverő, ernyedt testét. Néha meg-megmozdult, de az erős fájdalmak hatására mindig visszagörnyedt.

- Kirsten! – rohantam oda hozzá, megnézni mi van vele és persze megtudjam mi történt.

- Alex! – nyújtotta felém erőtlenül a kezét. Gyorsan elhúztam őt az ismeretlen sráctól. Nem akarom, hogy más tartsa őt a karjaiban. – Hogy kerülsz te ide? – hangja meglepett volt.

- Hallottam, hogy hívsz. Siettem, ahogy tudtam.

- Nem kell aggódnod! Nincs semmi baja. Időben értem ide és leszedtem róla azt az állatot, még mielőtt bármi is történt volna. – felnéztem rá. Mit akar ez jelenteni? Ki ez egyáltalán?

- Nagyon hálásak vagyunk, de elmondanád ki is vagy te? – nem voltam túl barátságos. Jobb az elővigyázatosság. Igaz, hogy elbeszélése szerint és Kirsten reakciója alapján is, úgy néz ki megmentette, de az aurája nem tetszik nekem. Nem koromfekete, mint a többieké, de szürke, amit nem sok választ el a feketétől. Ebben a helyzetben pedig senkiben sem bízhatunk meg. Főleg valakiben, akit most látunk életünkben először. Kirsten nem ellenkezett mikor elhúztam, úgymond a megmentőjétől. Most már az én mellkasomba temette az arcát. Ahogy újra egymás karjaiban voltunk, mindketten kezdtünk megnyugodni.

- Elnézést! Be se mutatkoztam, de hát a nagy izgalmak közepette nem is volt rá alkalmam. – a modora nyájas, de ki tudja milyen hátsó szándék rejlik benne – Arno vagyok. Ez az első napom itt, de eszembe se jutott, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem. – mosolygott ránk. Én ezt egyáltalán nem tartom mulatságosnak.

- Köszönöm! – nézett fel rá Kirsten. Szemében még mindig félelem ült.

- Ugyan! Nincs mit! – legyintett – Máskor is, csak szólj nyugodtan! – kacsintott rá, mintha ez valami játék lett volna. Elöntött a düh. Neki mentem volna, ha Kirsten nincs a karomban és meleg kezei nem tartanak vissza megnyugtatólag. Milyen dolog már ilyesmivel poénkodni?

Kirsten gyengén visszamosolygott. A fenébe. Miért nem én értem ide időben? Akkor ennek a nyavalyásnak semmi köze nem lenne hozzánk. Még csak a közelünkbe se jöhetett volna. Most pedig, mintha Kirstent levette volna a lábáról. Ez egyáltalán nem tetszik.

- Mi folyik itt? – lépett be a tanár. Talán szándékosan csinálják? Mindig akkor jönnek, mikor már mindennek vége. – Mindenki üljön le a helyére!

- Most megyek. Később találkozunk. – szólt még egyszer utoljára ez az Arno, aztán elvonult a helyére. Felsegítettem Kirstent és a helyünkre támogattam. Minden osztályteremben mindenkinek meg van az állandó ülőhelye. A rémülettől még mindig remegett. Ilyen állapotban nem hagyhatom itt. Leültem mellé. Scott még mindig a sarokban hevert. Mrs. Blanche rá se hederített.

- Mr. Lockwood! Tudtommal önnek nem itt van órája. – nézett rám kérdőn.

- Ez így van. – nem lett volna értelme kamuzni. Ebben a helyzetben a legjobb taktika a hízelgés. – De ha nem gond, ma szeretnék részt venni az ön érdekfeszítő francia óráján. Van, mit csiszolni a francia tudásomon. – igyekeztem minél nyájasabb hatást kelteni, holott az én francia tudásommal nincs semmi baj. Több nyelven is kiválóan beszélek.

- Ám legyen. – egyezett bele. – De ne higgye, csak mert vendég, nyugta lesz egész órán.

- Ilyen eszembe se jutott. – tettem fel a kezem védekezésül. A legfontosabb, hogy nem kellett itt hagynom őt. Azzal, hogy pontosan mi történt még várnom kell. Kirsten egyelőre nem nyerte vissza teljes mértékig önmagát. Scott felé néztem, aki továbbra is mozdulatlanul hevert. Most először adtam hálát, hogy még se én értem ide időben, mert biztos nem úszta volna meg ennyivel. Tuti széttéptem volna. Éreztem, hogy elborul az agyam.

- Alex! – tette a kezét a kezemre – Nyugodj meg! Minden rendben van. Jól vagyok. – megint ő nyugtatgat engem, pedig a történtek után, ami még nem tudom mi, nekem kellene őt. Ettől kitisztult a fejem. A szabadon lévő kezemet rá raktam arra a kezére, ami a másikon volt nyugtatólag. Ez nagyon jó érzés. Melegség áradt szét bennem. Akármikor megérint az nagyon jó. Mostanában egyre gyakrabban teszi. Szerintem ő is tudja, milyen hatással vannak rám ezek a dolgok. Ha akarnám se tudnám leplezni. Ösztönös az egész. Egymás közelében újra megnyugodtunk. Kirsten arca is visszanyerte megszokott színét.

- M. Lockwood! S'il nous a honorés de sa présence déjà, ici son temps un peu pour travailler. ( – Mr. Lockwood! Ha már megtisztelt minket jelenlétével, itt az ideje kicsit megdolgoztatnunk.) - Mrs. Blanche beváltotta az óra elején tett ígéretét, nem hagyott nyugton. - Permettez-nous de faire les connaissances des gens un peu! ( Ismerkedjünk egy kicsit!) Dites-moi pourquoi entré cette école! (Mondja el, miért jött ebbe az iskolába!) – mindenki kíváncsian nézett rám. Erre nem számítottam. Személyes kérdésekre nem igen szoktam válaszolni. Egyedül Kirsten és Steph tudja az igazságot. Mindketten ijedten néztek rám. De semmi pánik. Ebben a helyzetben belefér egy kis hazugság.

- Mes parents l'ont cru ainsi, mon éducation exige une beaucoup meilleure école, (A szüleim úgy gondolták, a neveltetésem sokkal jobb iskolát kíván) – még jó, hogy ez nem igaz, mert erre nem ez az iskola lenne a legalkalmasabb - vous cherchez autre ainsi. (így kerestek egy másikat) Cela leur a fait appel et a écrit immédiatement. (Ez nyerte el a tetszésüket és azonnal be is írattak) Je suis ici maintenant ainsi. ( Így most itt vagyok) – Kirsten alig bírta visszatartani a nevetést e hír hallatán. Stephre néztem. Valami lefoglalta, nem figyelt frappáns válaszomra. Legalábbis szerintem az volt.

- Je vois. (Értem) – meghallottuk a csengőt. Végre. Most már igazán tudni akarom, mi a fene történt. - Permettez-y pas d'être oublié pour lire sur l'horloge suivante, que nous avons faite changer d'avis! (Ne felejtsék elolvasni a következő órára, amit megbeszéltünk!) – senki se figyelt már rá. Scott bandája, mellette termett, óvatosan feltámogatták, majd elindultak vele az orvosi rendelő felé. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázatot fognak kitalálni. Rajtam a sor az informálódás területén.

- Na jó! Elmondanátok végre mi történt? – elhagytuk az iskolát és Kirsten háza felé vettük az irányt. – Steph! – fordultam hozzá. Gondoltam jobb, ha nem tépem fel Kirsten sebeit, amik még bizonyára be se gyógyultak.

- A terembe érve – kezdte – engem lefogtak, befogták a számat. Kirstent pedig Scott a falhoz nyomta és nem eresztette. Azt mondta: „ Majd most megtanulod milyen egy igazi férfi.” Gondolhatod, mit akarhatott akkor. – Kirstenre néztem. Lehajtott fejjel, szótlanul jött mellettünk. Úgy éreztem, magamhoz kell öleljem. Nem tiltakozott. Így haladtunk tovább. Steph folytatta. – Mindenki csak nevetett. Jót szórakoztak, míg Scott csak gúnyolódott. Én meg tehetetlenül álltam. Mielőtt elfajultak volna a dolgok, megjelent ez az új srác és a falhoz vágta Scottot, aki nem bírt lábra állni. Soha nem láttam még ilyet. Olyan könnyedén emelte fel, mint egy tollpihét. Mindenki döbbenten nézte az eseményeket. A többit pedig már tudod. – Kirsten még jobban odabújt hozzám, én meg erősebben szorítottam magamhoz. Éreztem, ahogy az izmaim megfeszülnek. Már nem ez az első, hogy ha nem lenne itt Kirsten, visszamennék és szétcsapnék köztük. Még is, hogy gondolták, hogy ilyesmit csak úgy büntetlenül megúszhatnak. Hát nem. Ezt nem fogom hagyni. Nem játszhatnak az emberekkel kényük, kedvük szerint.

- Jól vagyok. – nézett fel rám. Olyan, mint, aki tudja mire gondolok. Mindig tudja, mikor mit kell mondania és tennie, ahhoz, hogy megnyugodjak. Olyan dühös vagyok. Jobb, ha előbb lehiggadok, mielőtt reagálnék. – Tényleg. Örüljünk, hogy nem történt semmi sem. – megsimogatta az arcomat. Ez mindig beválik. Megenyhültek a vonásaim.

- Rendben. – nyomtam puszit a feje búbjára, amitől csak még jobban szorított magához. Fantasztikus ez az érzés, amit kivált belőlem. De azt tudom, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.