14. fejezet - Mi ez a hely?

Mikor magamhoz tértem, teljes sötétség vett körbe.

−Alex! – hang alig jött ki a torkomon, de elég erős volt ahhoz, ha bárki is van itt, akkor meghallja. Válasz azonban nem jött. Mi történhetett? Próbáltam kitapogatni, hol vagyok. Hirtelen ugrottam fel. Nem ágyon feküdtem, hanem valami hideg kövezeten. Igyekeztem eljutni a falig, már amennyire ez vaksötétségben lehetséges, hogy aztán annak mentén megtalálhassam a kivezető utat. Mert azt már ennyiből is tudtam, ez nem a szobám. De akkor, hol vagyok? A kezem hozzáért egy hideg, nedves valamihez, amit én a falnak gondoltam. Mivel annak mentén haladva továbbra is éreztem a kezem alatt, nem adtam fel a reményt, hogy azt követve, talán rá akadok egy ajtóra is. De minél tovább haladtam, annál jobban kezdtem kétségbeesni. Majd, egyszer csak, valami kilincsformájú tárgyat éreztem a kezemben. Azonnal lenyomtam, hogy mihamarabb megláthassam a világosságot és érezhessem a friss levegőt. Azt már mondanom sem kell, nem az fogadott, amire számítottam. Igaz, jóval világosabb volt, mint odabent, de a napfény által beragyogott tájhoz egyáltalán nem hasonlított. Az egész helyet szürkeség ölelte át. Az épületek elhagyatottak, és a szag, ami terjeng, semmihez sem hasonlítható. Tisztára, mint egy szellemváros, vagy a tévében oly sokszor látott kihalt vadnyugat. Hogy pontosan melyik, azt nem tudom. Talán egy kicsit mindkettő. Az egyszer biztos, hogy sehol egy lélek.

−Alex! – kiáltottam el magam erőteljesebben. Teljes mértékig visszatért a hangom, bár a rémület csak most kezdett eluralkodni rajtam. Azért elindultam előre, hátha akad még is valaki, akitől megkérdezhetem, mi folyik itt. A hely, mindenhol teljesen egyformának tűnt. Mintha nem is haladnék előre. De haladok, ezt pedig onnan tudom, hogy a házak el-eltünedeznek, majd újabbak jelennek meg. A házak fából készült, kétszintes épületek. Mindnek van korláttal védett erkélye.

−Úristen! – rémület fogott el. Szerettem volna elszaladni. Az ablakokban árnyakat láttam suhanni. Csak egy pillanatra tűntek fel, aztán ismét köddé váltak. De ez elég volt ahhoz, hogy az a kevéske lelki erőm is elhagyjon, ami eddig volt. Csak álltam egy helyben és nem tudtam mihez kezdjek. Hogy jutok ki innen? Mi ez a hely egyáltalán? Hogy kerültem ide és Alex miért nincs itt, hogy megvédjen? Kérdések ezrei merültek fel bennem. A könnyeim elkezdtek végig folyni az arcomon. Erősnek kell lennem. Lehet, hogy ez csak egy próba. Ha ettől a helytől így megijedek, mi lesz, ha Agaronnal kell szembenéznem. Próbáltam összeszedni a bátorságomat. Ekkor egy lidérces lény haladt át előttem. Tetőtől-talpig fekete csuklya fedte. Az arcát nem láttam, de lehet jobb is. Majd őt még követte néhány, hasonló lény. Szerencsére nem figyeltek fel rám, én pedig türelmesen, heves szívdobogással vártam, hogy végre eltűnjenek. Mikor ez megtörtént, gyorsan elslisszoltam. Bár nem tudtam merre menjek, eszeveszetten rohantam, míg az egyik sarkon be nem fordultam és az egyik ház mögött meg nem álltam kicsit kifújni magamat. Felnéztem az égre. Két égitest látszott rajta. Az egyik a naphoz, a másik a holdhoz hasonlított. Mind a kettő sötétszürke. Maga az égbolt pedig egészen világosszürke, de se nem kék, se nem fehér. Szóval egyáltalán nem olyan, mint otthon. Valaki megfogta a vállam. Ijedtemben ledermedtem. Lassan erőt gyűjtöttem és megfordultam. Egy nagy orrú, oszló arcú teremtmény állt előttem. Fejét és testét, szintén csuklya fedte, de nem fekete, hanem szürke és az arcát is jól láthattam. Olyan közel állt hozzám, hogy levegőt venni se mertem. De nem bírtam sokáig.

−Á! – felkiáltottam, majd megfordulva elrohantam. Nem igyekezett utánam. Még jobban feltörtek belőlem a könnyeim. Patakokban folytak végig az arcomon. Megállás nélkül rázott a zokogás. Ettől nem is bírtam tovább futni. Leguggoltam és a kezembe temettem az arcom. Úgy pityeregtem tovább. Haza akarok menni. De ez az állapot nem tartott túl sokáig. Hangokat hallottam. Gyorsan felnéztem, egy másodpercbe se tellett, de már talpon is voltam. Mindenfelől csuklyás alakok közeledtek felém, teljesen körbe véve. Mindnek rothadó arca volt és az a szag, ami a sötét épületből kilépve megcsapott, még jobban érezhetővé vált. Elviselhetetlenül csavarta az orromat. Körbe jártattam tekintetem valami menekülő útvonalat keresve. De olyan szorosan tapadtak egymáshoz, sehol sem láttam rést köztük. Egyre csak közeledtek, én meg még inkább kezdtem kétségbeesni. Mi a fene folyik itt? Mit akarnak ezek tőlem? Ez csak biztos próba lehet. Ismételgettem magamban. De akkor Alex miért nincs itt? Arról volt szó, ő is velem fog harcolni. Akkor neki, miért nem kell részt vennie ezen a próbán? Talán, mert már tudja használni az erejét, akkor amikor arra szükség van. Elmélkedtem ezen, míg a veszély egyre csak közeledett. Erősnek kell lennem. Majd én megmutatom, hogy nem vagyok gyenge. Igen is erős vagyok és bárkit legyőzők, aki bántani akar. Igen ám! Csak ahhoz nem ártana tudni végre, hogyan lehet előhívni a képességeimet. Most aztán igazán szükségem lenne rájuk. Csak az eddigi gyakorlások alkalmával még egyszer sem sikerült szántszándékkal használnom őket. Az utolsó időkben, már véletlenül sem. Most mihez kezdjek? Már csak pár centi választotta el őket tőlem. Ekkor egyszerre megálltak, majd elnyelte őket a semmi. Megkönnyebbültem, de abban biztos voltam, nem én csináltam ezt. Azonnal újra futásnak eredtem, ami szintúgy nem tartott túl sokáig. Valaminek neki ütköztem, aminek következtében a földre huppantam. Rendesen megfájdult a fenekem, de most ez a legkisebb gondom. Már meg se mertem nézni kicsoda, vagy micsoda lehet az úttorlaszom. A kíváncsiság, azonban legyőzött és rá emeltem tekintetem. Egy bikafejű egyén nézett le rám, elég morcosan.

−Nem! – több se kellett nekem, talpra pattantattam és elkezdtem visszafelé szaladni. Ismét bemenekültem egy kihaltnak látszó sikátorba (két ház közötti kis terület), hogy kifújjam magam. Ettől a sok futástól egyre fáradtabb vagyok, fogytán az erőm. És még mindig nem találtam megoldást erre az egészre. Főleg, mivel azt se tudom, hol vagyok, egyáltalán, hogy kerültem ide. Leültem, neki támaszkodva a ház falának. Muszáj egy kicsit gondolkodnom, ahhoz pedig nyugalomra van szükségem, de itt ki tudja meddig tarthat. Az egyik ok, a bátorságom erősítése lehet, ha harc közben szembe kerülök ilyen lényekkel, ne ijedjek meg, ne futamodjak meg. Mert ki tudja, milyen lényekből fog állni Agaron serege. Habár Alex szerint, értem személyesen ő fog eljönni, ha eljön az idő, addig viszont néhány, Alexhez hasonló zsoldosát fogja majd ellenünk küldeni, felmérni az erőnket, leginkább az enyémet. Igen. Csak ez lehet az oka itt tartózkodásomnak. Nem lehetek biztos benne, azonban egyelőre nincs jobb ötletem. Ekkor véget is ért a nyugalom. A falhoz lapulva várakoztam. Egy normális külsejű nő haladt el előttem, a földhöz nem érintve a lábát. Gyorsan kellett döntenem. Talán itt a lehetőség megtudni, mi folyik itt. Utána eredtem. Egy gyülekező helyre vezetett, ahol sok hozzá hasonló és más furcsa lények is voltak. Úgy néztek ki, mint akik várnak valamire. Mind, egy irányba figyeltek. A tömeg előtt egy fából készült, kör alakú, óriási dobogó állt, ahogy ki tudtam venni. Rajta pedig egy fehérruhás, szőke hajú, természetellenesen nem ide való nő állt. A sokaság őt nézte, várva, hogy végre megszólaljon.

−Isten hozott köztünk! – tárta felém a karjait. A tömeg szétnyílt előttem, nekem pedig még inkább fogalmam se volt arról, mi ez az egész és mihez kezdjek.