Sziasztok! Itt a szünet előtti utolsó feji. Sajnos nem sikerült teljesen befejeznem, de amint tudom megírom a végét is és kiegészítem majd. Nem sok hiányzik belőle, ezért szerintem nem kell majd olyan sokat várni rá. Remélem addig is élvezettel fogjátok olvasni. És azért várom a komikat is! :)
Tiszta idegbeteg lettem abban a percben, amikor Kirsten úgy határozott, együtt ebédel az új sráccal, akiről semmit se rudunk. Oké, hogy az aurája nem stimmel, de a hirtelen, semmiből való felbukkanása még gyanúsabbá teszi. Valamit akar, csak még nem tudom, mit. Talán a féltékenység is beszél belőlem. Na, jó! Nem talán, hanem biztos. Hihetetlenül féltékeny vagyok és az bosszant leginkább, hogy nem tehetek semmit. A szabályaink nem engedik. Pedig legszívesebben örökre a karomba zárnám és ész nélkül hajtogatnám mennyire szeretem. De nem lehet. Azt, hogy meddig fogom bírni ezt a helyzetet, nem tudom. Azonban ameddig bírom nem szeghetem meg a szabályt, különben veszélybe kerülünk mindketten. Az nem érdekel velem, mi lesz, azt viszont nem hagyhatom, hogy neki bármi baja essen. Főleg miattam nem. Az lenne a legrosszabb büntetés, amit kiróhatnának rám. Ezért, ha nehezemre is esik, hagynom kell, hogy ismerkedhessen normális, hozzá való fiúkkal. Arno nem kifejezetten tűnik megfelelőnek. Egy percre sem fogom szem elől téveszteni. Teljes meggyőződésem, nem ő az, aki Kirstenhez való.
−Jól vagy, Alex? – szólított meg Steph. Észre se vettem mennyire belemerültem gondolataimba. – Le sem veszed róluk a szemed. – naná, hogy nem! Látni akarom Arno minden mozdulatát. Ha csak egy rosszat is tesz, keservesen megbánja. Az se érdekel, ha leleplezem magam.
−Persze. Minden rendben. Csak elgondolkoztam. – Steph megváltozott és nem lennék boszorkány, ha ezt nem vettem volna észre. Kirstennek ezt még nem tettem szóvá, mert egyelőre se az okát nem tudom, se pedig azt milyen irányú is ez a változás. Addig pedig nem akarom ezzel felzaklatni. Hamarosan úgyis kiderül. Lengedezik az aurája, ki-kilebben körülötte. Ez színváltozást jelent. Nem is értem miért nem történt még meg, hisz egy ideje elég furcsán viselkedik. Addig nem léphetek, míg ez nem derül ki. Vagy el kell távolítanom a közelünkből. Vagy nagyobb hasznunkra lehet majd.
Végre a távoli asztalnál Kirsten és Arno megmozdult. Ideje lesz nekünk is szedelőzködnünk.
Az is fokozta a bennem lévő feszültséget, hogy Kirsten azt ígérte a közelben fognak ülni. Tudom, hogy ő is attól nyugodtabb, ha nem vagyunk túl messze egymástól. Erre több asztalnyira voltak tőlünk. Biztos voltam benne, hogy Arno keze van a dologban. Távol akarja tartani tőlünk. Csak tudnám, mi lehet az oka erre. De rá fogok jönni.
Elindultak a kijárat felé. Kirsten felénk tekingetett. Pontosan tudtam, arra vár, induljunk már mi is. Nem volt kétségem afelől, hogy ő is feszült. Remélem nem történt semmi, ami elkerülte a figyelmemet.
Azt is láttam, amikor az asztalon átnyúlva megfogta a kezét. Azt hittem felrobbanok. Alig bírtam türtőztetni magam, de senkinek sem lett volna jó, ha botrányt csinálok. Van éppen elég gondunk e nélkül is. Például Kirsten képességei. Fogalmam sincs miért nem működnek. A gyakorlatozások során egyszer nem sikerült előhívni őket szántszándékkal. De most már véletlenül sem jön elő egyik sem. Ezzel pedig nem állhatok oda a tanács elé, mert ki tudja hogyan reagálnának erre.
−Ideje mennünk! – ugrottam fel a helyemről. Mielőbb ott akartam lenni mellette.
−Hát persze. – egyezett bele, de a látszat néha csal. – Ha ők mennek, akkor mi is. – suttogta alig hallhatóan, de az én hallásomat nem kerülte el se a kijelentés, sem a benn bujkáló cinizmus.
−Tessék? – fordultam feléje gyanakodva. Nem tetszenek nekem ezek a kilengések. Ilyenkor olyan, mintha felfedné valódi énjét, ami egyelőre csak lappang.
−Semmi. Menjünk! – állt fel ő is, majd megindultunk a bejáratnál ránk várakozó Kirstenhez. Arno továbbra is mellette állt. Igyekezett szóval tartani, de már csak azt leste, mikor érünk oda.
−Sziasztok! – léptem Kirstenhez és szorosan a karomba zártam. Egyáltalán nem törődtem a mellette álló fiúval. A mi kapcsolatunkat úgy se értheti. Tudom, hogy mindez nem fer, de nem bírtam megállni. Egész végig rettenetesen aggódtam. Olyan ideges volta egészen eddig, míg végre nem volt újra a közelemben. Csak az nyugtatott meg, hogy most már biztonságban van a karjaim között. Az meg még inkább, mintha ő is ugyan ezt érezné, mert szorosan fonta karjait a derekam köré.
−Ne is törődj velük! Mindig ezt csinálják. – intézte szavait Arnohoz Steph. Gúnyt véltem felfedezni a hangjában. Most már igazán kezdett idegesíteni és nagyon érdekelt volna mi ennek az oka. Különben sem a legjobbkor csinálja ezt. – Majd megszokod. – legyintett. Igyekeztem nem figyelni rá. – Kénytelen leszel, ha barátságnál többet szeretnél Kirstentől. – ez meg mi a fene? Azt hiszem most már kezd túl messzire menni.
−Nagyon jól tudok alkalmazkodni. – reagált Arno. – És soha nem adom fel. – az arcomba szökött a vér. Szerencse, hogy a karjaimban tartottam Kirstent, különben biztos neki megyek. – De most mennem kell. Később találkozunk! – megfogta Kirsten karját és kivonta az ölelésemből. Hirtelen azt se tudtam mi van. Csak álltam ledöbbenve, oda fagyva a földhöz. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam, nem hogy bármit is cselekedjek ez a ellen a mérhetetlen pofátlanság ellen. Az arcom tüzelt, forróság öntötte el. – Az utolsó órán még látlak. – adott egy puszit a kézfejére, de engem nem téveszt meg a méze-mázos modorával.
−Igen. – válaszolta dadogva. Még ő sem tért magához az előbb történtektől.
−Viszlát hölgyeim! – sarkon fordult és eltűnt.
−Nem semmi fickó! – kuncogott magában Steph. – Szerintem adnod kéne neki egy esélyt. – mindketten értetlenül néztünk rá. Ezt egyáltalán nem találtam viccesnek.
−Ez meg mi volt? – kérdeztem, amikor végre megbírtam szólalni. A düh elöntötte az egész testemet. A szemem szikrázott a visszatartott indulattól, az arcom elsötétült. Ez már több volt a soknál. Most aztán igazán kihúzta a gyufát nálam. Pofátlanság a köbön.
−Semmi különös. Nyugodj meg! – két keze közé vette az arcomat és mélyen a szemembe nézett. Hogy mondhatja azt, hogy semmi különös? Mintha őt nem izgatta volna fel eléggé ez a dolog. Annyira ideges lett, hogy kételkedtem abban, hatásos lesz az ilyenkor bevált szokásos módszer a megnyugtatásomra. De az érintése most is meleg és kellemes volt. Testem minden része bizsergett, a szívem hevesen dobogott. Nem a dühtől, hanem az izgalomtól, amit ő vált ki belőlem minden alkalommal, amikor hozzám ér. Elmondhatatlan érzés. Óriási vágyat kelt bennem. Ilyenkor teljesen megfeledkezem mindenről. Ez most se volt másképp. – Jobban vagy? – kérdezte miután érezte, csillapodnak az indulataim. Mostanában úgy ki tudok jönni a sodromból, hogy azon még én magam is meglepődök. Soha sem voltam hirtelen haragú. De ha Kirstenről van szó, nem ismerek tréfát.
−Igen, de ez nagyon nagy szemtelenség volt. – ha csak erre gondolok, rögtön kijövök a sodromból.
−Ne törődj vele! – hogy mondhat ilyet? Hát nem tudja, mennyire szeretem? – Csak bosszantani akart, mert tudja milyen szoros kapcsolat van közöttünk. – igaza lehet. Ha az volt a célja, hogy kihozzon a sodromból, sikerült. Most boldog lehet.
−És miről beszélgettetek? – elindultunk az utolsó előtti óránkra. Az utolsó óra gondolatától kirázott a hideg. Nem sikerült elintézni, hogy együtt legyen. Pedig mindent latba vetettem. Varázslatot sajnos ilyen esetekben nem használhatok. Rögtön kiszúrnák otthon.
−Ő is mesélt magáról nekem és én is magamról neki. Ennyi. – remélem, amikor magáról beszélt, azért még sem közölt magáról mindent. Ráadásul úgy éreztem valamit titkol is előttem. Jobbnak láttam, ha ezt most nem firtatom. Csak még idegesebb lennék.
−De ugye nem avattad bele minden részletbe? – a biztonság kedvéért fel kellett tennem ezt a kérdést. Tökéletesen megbízom benne, de nem lehetünk elég óvatosak.
−Hova gondolsz Alex? Nem ment el az eszem! – okos lány. Tudtam én, hogy ő sem bízik meg akárkiben. Hirtelen óriási fejfájás tört rám.
−ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – két kezem közé kapva a fejemet rogytam le a földre. Az óriási fájdalom letaglózott.
−Alex! – sikítva térdelt le velem szemben Kirsten. Hangja rémülten csengett, egyoktávval feljebb csúszott. – Mi van veled? Kérlek, válaszolj! – üvöltötte, de már nem tudtam rá figyelni. Ekkor meghallottam egy ismeretlen hangot a fejemben. Mi sem ismerünk mindenkit, aki a világunkban él. A külvilág megszűnt. A fejemben lévő hangon kívül semmit sem hallottam.
−Alex Lockwood! Téged kereslek. – hallottam, ahogy engem hív. Otthonról léptem kapcsolatba velem. Ez semmi jót nem jelent.
−Én vagyok az. – válaszoltam automatikusan. Ha egyszer már megtalált nem tudsz kitérni előle, míg ő maga meg nem bontja a kapcsolatot.
– Alex! – hivatalosnak hangzik minden egyes szava. Talán bajban vagyok? Valamit elrontottam? – Eyselis, azonnali hatállyal haza kéret. – jaj, ne! Ez azt jelenti, hogy visszarendelnek a feladatról? Azt nem bírnám elviselni. Nem hagyhatom itt Kirsten és főleg nem bízhatom másra a védelmét. Nálam jobban senki sem ismeri és nem is fogom. Másban nem bíznak meg eléggé, hogy együtt tudjanak működni. Ebben biztos vagyok. Érzem. Egy perc nyugtom se lenne. Állandóan csak azért aggódnék, hogy mi van vele.
−Visszarendelnek a küldetésről? – kérdeztem idegesen. Semmi más oka nem lehet annak, hogy kapcsolatba léptek velem. Ki kell találnom valamit.
– Nem. Nem vonnak vissza a feladatról, csak jelentést kell tenned, úgyhogy emiatt ne aggódj! De most azonnal jönnöd kell. – válaszolta. Ettől megkönnyebbültem, de még sem lehettem egész nyugodt. Ugyanis teljesen kiment a fejemből az első kötelező jelentés, de amit érkezésem után rövid időn belül kellett volna tennem, hogy rendben zajlott-e le a kapcsolatfelvétel, meg van-e a célszemély stb. Ez súlyos szabályszegés. Ennek még lehet a következménye a feladatról való megvonás. Csak remélhettem, Eyselis nem rágott be rám túlságosan. Főleg most, hogy ez az Arno Kirsten körül legyeskedik. Nehezemre esett őt pont most itt hagyni. Igazság szerint bármikor nehezemre esik, de most nincs választásom. Nem szegülhetek a nagyúr parancsa ellen. Így is épp elég nagy bajban vagyok. Tisztelem eléggé a népemet, hogy nem forduljak ellenük és válljak kitaszítottá.
−Értem. Máris indulok. – nincs mit tenni, szembe kell néznem a rám váró sorsommal. A hanga, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan távozott a fejemből. Ismét érzékeltem a külvilág jeleit. Kirsten még mindig velem szemben ült. A vállamat rázogatta, amit eddig nem is éreztem. Arca holtsápadt volt, szeme összeszűkült a rémülettől.
−Alex! – nyögte elgyengülve a nevemet. A sírás fojtogatta. Szegény nagyon megrémülhetett ettől a jelenettől.
−Kirsten! – fogtam meg a kezét. – Nincs semmi bajom. – igazán szánalmasak vagyunk. Hol ő nyugtatgat engem, hol én őt. Nem is tudom, mihez kezdenénk egymás nélkül. Ezért is esik olyan nehezemre itt hagynom őt. Meg azért is, mert amíg távol leszek megfogok őrülni az aggodalomtól.
−De, de… - szipogta. Ilyenkor olyan gyámoltalan tud lenni. Még jobban feléled bennem a védelmező ösztön. Azonnal két karomba vettem és nem eresztettem.
−Csak otthonról léptek kapcsolatba velem. – továbbra is a földön ültünk, Kisrten az ölemben, szorosan a karjaim közt. – Ilyenkor elvesztem a külvilággal a kapcsolatomat. – felemeltem az állát és biztatóan rá mosolyogtam. Arca ismét színnél telt meg. – Ne aggódj, jól vagyok! Elfelejtettem egy nagyon fontos dolgot, amit meg kellett volna tennem, ezért haza kérettek. – most az arcára ült ki rémület. – Sietek vissza. Ígérem!
−Haza? – nem lelkesedett az ötletért, ahogy én sem. Semmi kedvem itt hagyni, védtelenül. Amíg távol vagyok, nem tudom szemmel tartani. És ez a gondolat egyáltalán nem dobja fel a hazatérés örömét.
−Igen. Muszáj. – fordítottam el a fejem gyönyörű arcáról. Ha bele nézek a szemeibe, nem leszek képes itt hagyni. – Hamar visszajövök, de most azonnal mennem kell. – álltam fel óvatosan, miközben talpra segítettem. – Addig is vigyázz magadra. Nem élném túl, ha valami bajod esne, míg távol vagyok.
−Alex! – bújt hozzám újra. Mintha örökre el kéne válnunk. Ebben viszont sajnos még nem lehettem biztos. Talán tényleg most látom őt utoljára. Szorosan húztam közelebb magamhoz. Puszit nyomtam a homlokára. Felnézett rám. Ajka vészesen közel volt az enyémhez, éreztem forró leheletét az arcomon. Számmal súroltam az ajkát, de nem csókoltam meg. Nagyon nehéz volt visszafognom magam. Talán soha többé nem lesz ilyen alkalom, de úgy éreztem pont ezért nem tehetem.
−Most mennem kell. – indultam kifelé az iskolából. Az átjáró megnyitását nem szabad látnia senkinek sem. Rengeteg energia kell hozzá, ami felkavarja majd a levegőt. Nyugalomra van szükségem, mert erős koncentrációt igényel nem csak a megnyitása, de a nyitva tartása is, amíg át érek, na és az se mindegy hova érkezek. Minél közelebb akarok a végcélhoz, hogy amilyen gyorsan csak lehet, jöhessek is vissza. Az iszonyatos fejfájásról ne is beszéljünk, ami ezzel jár.
A közeli erdőbe mentem, a sűrű fák közé. Leültem a fűbe, becsuktam a szeme és erősen magam elé képzeltem az emberi és az én világom között féregnyúlványt.
A fejfájás abból fakad, hogy a mentális képességeket kell igénybe venni, ami eléggé fárasztó. Persze annak, aki már évtizedek óta gyakorolja, meg se kottyan az ilyesmi.
Az ég besötétedett, vibrált az elektromosság, az erős szél felkavarta az avart. Ha semmi nem zavarja meg a koncentrációt, ez a művelet néhány percnél többet nem vesz igénybe. Mire kinyitottam a szememet az átjáró nyitva állt előttem. A fejem borzasztóan hasogatott, de még át is kellett érnem, ezért továbbra sem hagyhattam, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. Szerencsére gyorsított átjáróval ez nem tart sokáig.
A belső szín általában a használója lelki állapotát tükrözi. Én pedig nem voltam valami jól. Leginkább a szürkéhez hasonlított, de nem volt messze a feketétől. Időm se volt ezen gondolkodni, már ki is léptem belőle. Pont a tanácsterem ajtaja előtt. Jobban ment, mint gondoltam. A késztetés, hogy mihamarabb végezzek, erősebb volt minden másnál. Rengeteg plusz energiát adott.
Neki lendültem az óriási tölgyfa ajtónak, ami hatalmas robajjal félig nyílt ki, majd bedugtam a fejemet. Eyselis nagyúr a terem közepén, türelmetlenül várakozott.
−Alex! Na végre! – könnyebbült meg, mikor észrevett. Közelebb mentem. Az idegesség egyre inkább elhatalmasodott rajtam, a feszültségem is nőtt, mert Kirsten egyszerűen nem ment ki a fejemből. Kénytelen voltam ott hagyni végtelenül. Főleg most, amikor a képességei sincsenek meg, hogy megvédjék, amíg távol vagyok. Ez eddig eszembe se jutott. Csak most kezdek igazán eluralkodni rajtam a pánik. A fenébe! Nagyon gyorsan végeznem kell. Vajon mi lehet vele? Remélem jól van. De ezek a gondolatok egy perc nyugtot sem hagytak nekem.
−Eyselis nagyúr! – hajoltam meg előtte. – Sajnálom a késedelmet! – érezhető volt a riadalom a hangomban.
−Ebben biztos vagyok Alex, de ismered a szabályainkat! – ez nem hangzik túl jól. Nagy pácban vagyok.
−Igen, csak annyi minden történt. – nem tudtam, hol kezdjem, mi az amit elmondhatok és miről jobb, ha egyelőre nem tudnak. Nem akarok itthon pánikot kelteni. Tudom, hogy ennek a küldetésnek iszonyú nagy súlya van, nem csak ránk nézve, de mindenkire.
-Akkor kérlek kezdj is bele! - a hangja ellentmondást nem tűrő volt, de én nem is akartam tovább feszíteni a húrt.
Aztán eszembe jutott jobb, ha nem hallgatok el semmit, hisz népünk sorsa függhet attól, sikerrel járunk-e vagy sem. Így végül elmondtam azt is, hogy Kirstennek jelenleg bajok vannak a képességeivel, de mindent megteszünk az újra előhívásukért, de eddig nem jártunk túl sok sikerrel.
Azonban az iránta érzett érzelmeimről mélyen hallgattam. Nem lett volna ésszerű teljesen kitárulkozni. Csak a feladatról és jelenlegi állásunkról számoltam be.
Eyselis végig figyelmesen hallgatott, egyetlen egyszer sem szólt közbe. Igyekeztem rövidre fogni, mielőbb szerettem volna visszatérni az emberi világba. Soha se hittem volna, hogy ilyen gondolat bármikor is megfog fordulni a fejemben, mivel soha nem szerettem érintkezni az emberekkel. Valahogy túl nagyra törőnek, beképzeltnek, kényeskedőnek tartottam őket, akik túl nagyra vannak magukkal, holott csak kis porszemek az univerzumban, akik egy nagyobb erővel szemben még megvédeni se tudnák magukat. Rólunk, akik mindezt megteszik helyettük, nem tudnak semmit, még csak a létezésünkkel sincsenek tisztában és erre vannak annyira oda. De Kirsten megváltoztatta egész szemlélet módomat. Ő érte képes lennék az egész életemet leélni ott. De persze semmi olyat nem kérne tőlem, ami nehezemre esne. Ilyen rövid idő alatt is túl jól ismerem már. Tudom, hogy szeret, érzem, de azt is tudom, hogy ezt soha sem fogja kimondani, mert úgy mindkettőnknek csak nehezebb lenne.
Egyre idegesebb lettem minél tovább voltam távol tőle.
Miután befejeztem, vártam a reakciót az elmondottakra.
-Értem. - elsőre ennyi volt csupán, de láttam nagyon elgondolkodott valamin. Úgy véltem biztos most dönt a sorsomról. A szívem a gyomromban dobogott. Még csak az kell, hogy itthon tartsanak. Életemben először tuti szabályt szegnék, mert egy percig se bírnék meg lenni anélkül, hogy ne legyek Kirsten közelében még, ha távolról is. Tudom, hogy egyszer el kell válnunk, de erre most még nem is gondoltam.
Míg beszéltem, végig fel-alá járkált. - A jóslat szerint ő lesz az, akinek a megmenekülésünket köszönhetjük majd és ez még mindig fennáll, így a képességei miatt nem kell aggódnunk, előbb-utóbb visszatérnek, de most még nagyobb szüksége van védelemre - pont emiatt esett még jobban nehezemre ott hagyni őt, hisz végtelenül van, és míg távol vagyok, bármi történhet -, ezért mielőbb vissza kell térned a világába. - megkönnyebbültem, hogy ezeket a szavakat az ő szájából hallottam. Reméltem, hogy nem vívtam ki nagyon a haragját azzal, hogy elfeledkeztem a jelentés tételről.
Mindig is éreztem, valami különleges oka lehet, amiért engem jelöltek ki erre a feladatra, mert mást különben rég leváltottak volna. Legyen szó akár egy aprócska vétségről. De ötletem se volt.
-Köszönöm nagyuram! Máris indulok. - az biztos, nagy kő esett le a szívemről, amint engedélyt adott. Meghajoltam és távozni készültem.
-Minden reménységünk bennetek van Alex, ezt ne felejtsd el, különben elvesztünk! - megrémített komolysága, ahogy a szavakat kiejtette. Mindig is tudtam mekkora súlya van ennek az egésznek, hisz így engedtek csak utamra, mégis váratlanul hatott rám.
-Természetesen! Pontosan tudom. - kiléptem az óriás ajtón, aminek kinyitásához jó nagy erőfeszítés kellett, de amint a folyosón voltam senki és semmi nem érdekelt. Csak arra vágytam, végre láthassam a legcsodálatosabb lényt az egész földön. Ezért mit sem törödve azzal, hol vagyok járatot nyitottam erősen koncentrálva Kirsten otthonára. Nem tudtam mi lehet vele, ami egyáltalán nem volt ínyemre, de mintha ezt már említettem volna párszor.
Náluk kissé gyorsabban telt az idő, mint nálunk, ezért a tanításnak vége volt.
Ahogy az emberi világban, a házuk nappalijában - igyekeztem pontosan belőni a célt, ami sikerült - kiléptem a kapuból repkedő fény és tűzgolyók között találtam magamat. Nem hittem a szememnek, hirtelen azt hittem rossz helyen értem földet.
-Alex! - de aztán meghallottam csilingelő hangját, ami fülemnek olyan édes volt, mint méhecskének a méz, de rögtön el is hessegettem ezeket a gondolatokat, mert nem ez volt a megfelelő idő az ilyesmihez. - Vigyázz!
