Rémisztő volt Alex reagálása a helyzetre. Eddig nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes. Igaz, az utóbbi időben, mióta ő is velünk van, nem nagyon zargattak. Úgy látszik vége a nyugalmi időszaknak. De azok után, ami történt, egy cseppet sem félek. Minden helyzetben megvéd. Ha még se lenne mindig itt, mert mért lenne, akkor is ott vannak a képességeim. Csak meg kell tanulnom a megfelelő helyen, időben használni. A legfontosabb pedig, hogy azt használjam, amelyikre az adott helyzetben a legnagyobb szükségem van és a legjobban hatásos lehet. Ez eddig nem igazán sikerült. A gyakorlatok eddig nem jártak túl nagy sikerrel. Pedig én igyekszem. Mindent beleadok a koncentrálásba, de ezen kívül nem tudom mit kellene még tennem. Eddig azt sikerült elérnem, hogy már néha akkor is előjönnek, mikor félek. Alex szerint ez haladás. Szerintem meg csak kudarc. Ezért is félek még a szabadtéri gyakorlástól. Amíg nem megy a szobában, addig minek gyakorolni a szabadban? Ezt a logikát nem értem. Annyira belemerültem a gondolataimba, észre se vettem a csengőt. Ez már nem is meglepő. Egy újabb óra, amin nem sikerült figyelnem. Összeszedtem a holmi és követtem a többieket a következő órára. Nem a legjobb, hogy minden óránk máshol van. Utálom ezt az állandó vándorlást. Alex pedig az utolsó órán soha sincs velünk. Nem egy kellemes dolog. Olyankor mindig nyugtalan vagyok. De muszáj kibírnom. Nélküle is boldogulnom kell. Ezért is kell a gyakorlás. Az utolsó óra is annak felel meg, mert olyankor mindig nagyon nehéz mindkettőnknek.
- Sajnálom az óra előtt történteket. – Steph csak csendben jött mellettünk. Arca komor, de egy szót sem szól.
- Nincs semmi baj Alex. – fogtam meg a kezét megnyugtatólag. – A lényeg, hogy nem történt semmi baj.
- Igazad van. – vidult fel kissé. Szerintem még ő sem tudta, hogy ilyesmire is képes.
„- Kirsten! Kirsten!” – hirtelen megtorpantam. Már rég nem hallottam ezt a hangot. Újbóli feltűnése meglepett, ugyanakkor blokkolt is. – „Senki nem tud megvédeni tőlünk.” – nem beszélt hangosan, de számomra ordibálásnak hangzik az egész.
- Valami baj van? – hallottam Alex hangját is a távolból. A másik sokkal erősebb, elnyomja az övét.
„- Van egy mód, ami megmenthet. Csatlakozz hozzánk! Akkor senkinek nem esik bántódása.”
- Mi a baj? – rázott meg türelmetlenül Alex. A hangja nyugtalanul csengett.
- Újra hallom a hangot. – alig bírtam megszólalni.
- Koncentrálj Kirsten! – Steph bátorított megőrizve nyugalmát.
- Hallgass Stephre! Lélegezz mélyeket! – mély lélegzeteket vett, megmutatva, mit kellene tennem. Igyekeztem. Minden erőmmel próbálkoztam, de valami leblokkolt.
- Nem megy. – nyögtem hangtalanul.
- Figyelj rám! – fordította Alex az arcomat feléje. Üveges tekintettel néztem rá. – Lélegezz mélyeket! – mély levegőket kezdtem el venni. Próbálom követni a tanácsait.
„- Látod milyen erős vagyok? Hiába küzdesz ellenem.” – a hang egyre fenyegetőbb. – „ Túl gyenge vagy. Mindenkinél erősebb vagyok. Állj mellénk!”
- Ő az. – a hangom alig akarta elhagyni a számat. Nem érdekel, mit mond, én akkor is erősebb leszek nála. – Agaron az. – nyögtem alig hallhatóan. Honnan tudom? Érzem.
- Semmi pánik! – Alex hangja kezdi elveszíteni magabiztosságát. Mibe fogok akkor kapaszkodni? – Ne feledd! Csak a hangját hallhatod. Egyelőre még nem tud bántani. – ez most valahogy nem hangzik olyan meggyőzően. Meg nem úgy érzem, mint aki ne tudna bántani. A hangja teljesen a hatalmába kerít.
„- Hahaha!” – nevetett fel. – „Már nem kell sok. Az enyém leszel.” – amilyen gyorsan és hirtelen jött, úgy tűnt el is. Megkönnyebbülten roskadtam a földre. Mintha minden erőm elhagyott volna.
- Alex! – kapkodva szedtem a levegőt, mint aki órákon keresztül futott volna.
- Itt vagyok. – jött a válasz. Karjai közt tartott. Az arca sápadt lett a rémülettől. Tudtam mire gondol. Agaron nagyon erős. Minden percben egyre erősebb. Hiába küzdöttünk ellene, pedig testileg még itt sincs. Ez nem igazi harc volt. De bármikor bekövetkezhet az is. És én még is elgyengültem. Legyőzött egy hang, ami most mindennél erősebb hatással volt rám. Eddig is hallottam olykor, de mindig sikerült kizárnom. Ez visszalépés a fejlődésemben.
- Jól vagy? – Steph hangja változatlan. Semmi jele bármilyen érzelemnek. Mi lehet vele?
- Igen. – néztem rá mosolyogva erőtlenül. Nehezen tér vissza az energiám. Mintha minden életet kiszívtak volna belőlem.
- Mondj el mindent! – Alex nyerte előbb vissza a tudatát.
- Hát! Arra kért, álljak mellé. Akkor megmenekülök és senkinek sem esik baja.
- Egy szavát se hidd el! Ugyanúgy elintézne mindenkit. – mondta mérgesen. Mint aki azt feltételezi, szándékomban állna ilyesmi.
- Tudom. – szikrákat szórt a szemem a feltételezéstől. – Aztán azt mondta, ő az erősebb, én túl gyenge vagyok. Majd azt „már nem kell sok. Az enyém leszel.” - ettől kirázott a hideg. – Ezt, hogy értette?
- Nem tudom. – őszintének hangzik válasza. Meg mi oka lenne hazudni nekem? Főleg egy ilyen fontos dologban.
- Alex! Gyenge vagyok. Le fog győzni. – a sírás kerülgetett.
- Nézz rám! – emelte fel a fejemet. – Nem vagy gyenge. Különben nem lennék itt segíteni neked.
- Alexnek igaza van. – értett egyet Steph. – Nem véletlenül küldték őt ide. Többet kell gyakorolnunk. A képességeidtől fejlődsz és erősödsz, ahogy azok is. Csak tudnod kell őket használni és máris erősebb leszel mindenkinél. – szavai megnyugtattak. Vissza is nyertem lelki nyugalmam, ettől pedig testi erőmet. Úgy látszik nálam összefüggnek ezek a dolgok. Felkeltem a padlóról. Alex a biztonság kedvéért nem eresztett el továbbra sem. Olyan rémült képet vág még mindig. De Steph honnan tud ennyi mindent? Megváltozott, amit szintén nem értek. Mintha ő is változáson menne keresztül, mint én.
- Jól vagyok. – simogattam meg Alex arcát. Ez mindig bejön.
- Sajnálom! – most meg miért kér bocsánatot? - Nem lett volna szabad ennyire elveszítenem a fejemet, hisz azért vagyok itt, hogy a fejlődésed alatt vigyázzak rád és megvédjelek. – elhallgatott. Kis idő után folytatta. – De annyira megijedtem. Nem bírnám elviselni, ha bajod esne és olyan tehetetlennek éreztem magam.
- Alex! – az arcára tettem a kezem. Ő meg az arcán lévő kezemre az övét. – Te mindent megtettél, amit lehetett. A hangod volt az, amire figyeltem, aminek a segítségével küzdöttem. Nélküled elvesztem volna. – a köztünk lévő láthatatlan kötelék még erősebb lett. Egyre szorosabban köt össze minket. Egymás nélkül talán már nem is létezhetnénk. De hogy lehet ez? Hogyan létezhet egyáltalán ilyesmi? Létezik, vagy csak én képzelem? Még mindig fogalmam sincs mi ez, mi történik velem, már azon kívül, ami egyébként az életemben zajlik. Az érzelmeim útvesztőjében még mindig elveszek. Alex lett az életem egyik legfontosabb személye. Fogalmam sincs, hogy történhetett ez. De mindegy is. A világuk tiltja a nem megfelelő kapcsolatot. Bár úgy érzem ő is azt érzi, amit én.
- Na mi van? Hófehérkét elhagyja a hercege? – alig bírtam Alexet visszatartani nehogy rávesse magát Lornára. Érintésemtől csillapodott dühe. Ezt a köztünk lévő kapcsolatot sem értem. Ma már ez a második, hogy ki tudják hozni őt a sodrából. Eddig ez soha nem fordult elő. – Nyugalom Alex! – nevetett fel Lorna. Bár nem értem, mit eszel ezen a kis pöckön. Sokkal jobbat érdemelnél. Bárkit megkaphatnál, akit csak akarsz. – most én szorultam arra, hogy visszatartsanak. Nem mondom. Jól kiegészítjük egymást. Hol ő tart vissza engem, hol én őt. Ez még egy kicsit vicces is. Alex gyorsan visszanyerte önuralmát.
- És még is kire gondolsz Lorna? – a hangja játékosan csengett. Ez megrémített. Mit akarhat? Lorna közelebb jött. Ismét felment a pupám és majdnem ugrottam. De Alex, mint ilyen esetekben általában, erősen a háta mögé szorított védelmezően.
- Természetesen magamra. – már csak pár centire volt az arcuk egymástól.
- Ó! – a hangjában nyoma sincs gúnynak. Ez még mindig nem tetszik. Talán még is megadja magát Lornának? Kétségbeestem. Alex, mintha megérezte volna nyugtalanságomat, még jobban szorított maga mögött tartva. Stephre néztem. Rezzenéstelen arccal állt mellettünk az eseményeket figyelve. Meg se mozdult. Mi a fene lehet vele? Nem volt időm ezen töprengeni. Alex az egyik kezét elvette, de még így is erősen tartott. Előre sandítottam. Oldalról láttam, mosolyog. A keze közelített Lorna arca felé. Ez meg mi? Képedtem el. Végig húzta ujját az ajkain. Azt hittem összesek, de ismét két kéz tartott maga mögött szorosan.
- Miből gondolod, hogy elég jó vagy nekem? – még mindig mosolygott. – Honnan veszed, hogy egy olyan lány kell nekem, akit már mindenki megkapott? – Lorna arcáról lehervadt az önelégült mosoly. Felváltotta a düh. Én fellélegeztem. Amint kimondta ezeket a szavakat, rájöttem, csak játék ez az egész. Hogyan is kételkedhettem Alexben?
- Hogy érted ezt? – már lángolt a méregtől. Jó, hogy nem égett el.
- Pontosan tudod. Én csak a tiszta emberi lényeket szeretem, mint Kirsten. – ezek a szavak a fülemben csengtek melegséget árasztva szét a testemben. Az ellenség azonban egy cseppet sincs elragadtatva.
- Ezt még megbánod. – sziszegte, majd sarkon fordult és elviharzott.
- Nem hiszem. – szólt még utána kacagva. – Minden oké? – fordult immár felém aggódva.
- Persze. – öleltem át nem törődve semmivel. Szorosan fonta körém karjait. Szíve gyorsabban vert. Olyan jó érzés a karjaiban lenni. Az arcomat a mellkasába temettem. Így álltunk hosszú percekig. Vajon ő, mit érezhet mikor a karjaiban tart?
- Nem akarok zavarni, – Steph hangja ismét normálisan csengett. Felnéztem rá. Vonásai újra megenyhültek. Megint a régi Steph volt. – de mennünk kell. Mindjárt kezdődik az óra. – nehéz volt az öleléséből kibontakozni. Akár órákig is képes lennék így állni vele. Éreztem, neki is nehezére esik elengedni engem, de mennünk kellett.
A többi óra zavartalanul telt. Senki nem zaklatott minket. Scott és bandája is messzire elkerült. Néha összesúgtak Lornával, majd felénk pillantottak. Ez kicsit gyanús, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki.
Elérkezett az utolsó óra pillanata. Ez az egyetlen, amitől kiráz a hideg. Ilyenkor Alex távol van és ettől nagyon rosszul érzem magam. Ezzel ő is ugyanígy van azt hiszem.
-Nemsokára találkozunk. – mondta mielőtt távozott.
A terembe érve már mindenki ott volt. Ebben semmi különös nincs. Steph eltűnt mellőlem. Ez annál különösebb. A többiek még itt vannak. Tehát nem a képességem jött elő. Hátra néztem. Két fiú fogta le a száját befogva. Talán, hogy ne tudjon kiabálni. Az arcomra rémület ült ki. Még se volt nyoma egyik képességemnek se. Ez, hogy lehet? Lorna hátulról figyelte az eseményeket. Visszatért az önelégült mosolya. Hátrálni kezdtem. Scott fenyegetően közelített felém. Addig-addig míg már nem bírtam tovább menni. Scott neki szorított a falnak és nem eresztett. A szája súrolta a fülemet.
- Most nincs itt senki, aki megvédjen. – suttogta. – Megtanulod milyen egy igazi férfi. – hol van ilyenkor egy tanár? Próbáltam szabadulni. Nagyon erősen fogott. – Utána nem is fogsz akarni majd mást. Meglátod. – mondta mosolyogva.
- Eressz el! – kiáltottam rá. Nem törődött velem. Kicsit távolabb lépve végig mért, de közben nem eresztett el.
- Hm! Nem is vagy te olyan csúnya. Kár, hogy eddig nem vettem észre. – nevetett fel hangosan. A többiek is vele nevettek. Egyre rémültebb lettem még se jött egyik védelmi képességem se. Ilyenkor hol a fenében vannak azok is?
- Aú! Ez fáj. – a fejem fölé szorította a kezemet. Végig fürkészte a testemet, minden egyes részt megszagolva, mint egy állat a zsákmányát. Csak itt most én vagyok a zsákmány.
- Nagyon jó illatod van. – ezek a szavak nem tetszenek. – Nem is gondoltam volna. Egyre jobban kívánlak. Még élvezni is fogom a dolgot. Ezt szintén nem gondoltam volna. – újra elmosolyodott. – Aztán nektek adom fiúk. – nézett hátra a banda többi tagjára, akik már nagyon izgatottak voltak a lehetőségtől.
- Ne! Alex! – jobb híján más nem jutott az eszembe. Ordítottam, ahogy bírtam. A számat szabadon hagyta, máshoz amúgy se volt erőm. – Alex! Á! Alex! – sikítottam ahogy a torkomon kifért. A többiek csak nevettek. Marhára jól szórakoznak. – Ne! – forgattam a fejem. – Alex! – Scott szája vészjóslóan közelített az enyém felé.
- Hiába kiabálsz! Nem hallja senki. – mondta gúnyolódva. – Főleg nem a kis Alex.
Egyre jobban elkapott a kétségbeesés. Mi lesz most velem? Alex tényleg nem tud segíteni. Termek választják el tőlem. Nincs itt. Elveszett minden.
