10. fejezet - Ellenségek az iskolában I.

Nagyon megkönnyebbültem az igazságtól. Persze ez nem azt jelenti meg is nyugodtam. Mert hát azt is megtudtam, az életemre törnek. Alex amennyire csak lehetett őszinte volt hozzám. Azt viszont nem tudjuk Agaron, így hívják a gonosz varázslót, aki az életemre feni a fogát, miért pont engem akar. Talán, mert nincs jobb dolga. Hisz én nem jelentek veszélyt a számára. Semmivel se tudnék ártani neki. Eddig még csak a létezéséről se tudtam. Ezek még Alex előtt is rejtélyek. De ő itt van, hogy segítsen nekem. Ez azért számomra megnyugtató. Még mindig nem értem az iránta kialakult kötelekét, érzelmeket, amik szorosan összekötnek minket. A lelkemnek minden esetre jót tesz. Ritkán fordul elő, hogy magamra hagy, de hát nem lehet mindig velem. Ettől függetlenül nehezen barátkozom a helyzettel. Olyan hihetetlen az, ami a tudomásomra jutott. Nehezen hiszem el. Viszont bizonyítéknak itt vannak a képességeim, meg Alex képessége is. Hitetlenkedésem elűzésére bemutatta mire képes az ablakom előtt lévő fán. Még jó hogy nem vette észre senki. Nem tudom mi módon magyaráztuk volna ki. Nekem is azonnal el kellett kezdenem gyakorolni a képességeim feletti uralkodást, hogy csak akkor jöjjenek el, amikor kell, vagyis amikor én akarom és az, amelyiket akarom, vagy épp amelyikre szükségem van. Nem is gondoltam mennyire nehéz lehet az ilyesmit kontrolálni. Egészen eddig a pillanatig. Szörnyen nehéz. Egyszerűen nem sikerül elő csalogatnom őket akár hogy koncentrálok. Alex persze biztat. Kedvenc mondás: „Gyakorlat teszi a mestert”. Suli után mindennap gyakorlunk. Félve, de bevallotta, elmondta Stephnek mi a helyzet, aki jól fogadta, nem mutatva kétkedésnek a jelét. Velem ellentétben, akivel a furcsaságok történnek. Még is én voltam, aki nehezen hitte és hiszi a dolgokat. Nem haragszom rá. Egyszer én is majd nem elmondtam neki, de a képességem közbe szólt.

Mivel otthon szoktunk a szobámban gyakorolni tanulás címén, általában Steph is velünk tart. Már csak azért is, mert rajtunk kívül nincs senki a szobában, Alexet meg látom, így nem tudhatnánk mikor sikeres a gyakorlás.

Az iskolában töltött napok megédesedtek, mióta Alex velünk van. Eddig minden nap szürke, ködös volt. Most azonban virágokkal teli és napos. Hogy érezhetek így? Nem értem ezt az egészet.

- Jó reggelt lányok! – Alex, mint minden reggel, most is a kapuban várt minket. Steph tegnap este nálam aludt. Mostanában elég gyakorta.

- Szia Alex! – köszönt vissza Steph kedvesen.

- Mi van veled Kirsten? – nézett rám ijedten. – Valami baj van?

- Nem, de hogy. Ne aggódj! – mosolyogtam rá. Tetszik, amikor így aggódik értem. Olyan jó érzés, hogy más is törődik velem az életemben állandó személyeken kívül. – Csak a szüleim hívtak tegnap. Tovább kell maradniuk, mint tervezték. – ez a hír megnyugtatott kicsit. Egy gonddal kevesebb. Nem lenne jó, ha egy esetleges ellenem irányuló támadáskor itthon lennének. Ugyanakkor el is szomorít, mert azért már hiányoznak. – Felvetették, költözzek addig Stephékhez. Szerencsére előbb megkérdeztek engem, mi a véleményem róla. Meggyőztem őket, egyedül is boldogulok, nem kell aggódniuk.

- Értem. Bár lehet, tényleg jobb lenne, ha nem lennél egyedül. – felelte Alex elgondolkodva.

- Te is tudod, ez nem jó ötlet. Stephenie-vel átbeszéltük. A szülei nem lennének biztonságban. Gyakorolni is nyugodtabban tudunk. Anyáék küldenek pénzt, meg megkérik a szomszéd nénit, Mrs. Handersont, néha nézzen rám rendben van-e minden.

- Oké. Igazad van. Csak nem őrülök, hogy egyedül vagy abban a nagy lakásban.

- Hé, Alex! –tettem a vállára a kezemet. A bizalom már meg van köztünk, így semmi különös nincs ebben a gesztusban. – Nem vagyok sokat egyedül. Hisz a délután nagy részét együtt töltjük. Mostanában Steph is sokat alszik nálam.

- Jaj gyerekek! Fejezzétek már be a nyavalygást. – tört ki Stephből egy kacagás közepette. – Komolyan olyanok vagytok, mint két szerelmes. – ettől a kijelentéstől elakadt a lélegzetem. Miért mond ilyeneket? Egy kicsit el is pirultam talán.

- Ugyan már Steph! - néztem rá zavarodottan, amitől még jobban kitört belőle a nevetés. Alex is csatlakozott hozzá. Remek. Mind a ketten kinevetnek. Düh öntötte el a fejemet.

- Ne sértődj meg Kirsten! – próbált Alex csillapítani. Mérgem csak nőtt.

- Hagyj békén! – száguldottam el mellette.

- Na, mi van? Csak nem összeveszett a gerlepár? – jelent meg előttem Lorna a bandájával elállva előttem az utat. Lorna a legutálatosabb személy az iskolában. Nagyon magasan hordja az orrát. Azt hiszi ő a valaki. Pedig túlságosan szépnek nem mondható. Még is minden fiú a lába előtt hever. Ki is használ minden alkalmat. Van, aki fél tőle, mert olyan utálatos. Nem kímél senkit. Eddig nem igen vett tudomást rólam, kivéve ha nem volt más, akit céltáblának használhatott, megalázhatott, vagy épp nem talált senkit szórakozásaikhoz, vagy nem volt mivel elütni az időt. Most mi a fenét akar?

- Segíthetek valamiben? – állt elém Alex védelmezően. Meglepett reakciója. Soha nem történt velem ilyen. Senki nem próbált még megvédeni.

- Talán. – húzta végig ujját Alex arcán incselkedve. Azt hittem helyben neki ugrok, de Alex erősen tartott a háta mögött. Még ez se fordult elő velem. Képes lettem volna szembeszállni vele, csak mert hozzá ért Alexhez. Mit jelenthet ez? Alex arca meg se rezdült.

- Azt hiszem, amire neked van szükséged, abban én nem segíthetek. – egy percre sem sikerült kizökkenteni őt a nyugalmából.

- Majd meglátjuk. – mondta sejtelmesen. Nem volt kétséges, ez egy felhívás keringőre.

- Meg. – felelte Alex a maga egyszerűségében. Tudtam, ebben Lorna nem győzhet, de akkor is legszívesebben kikapartam volna a szemét. Lorna ezt a kijelentést már nem méltatta válaszra. Megfordult és kecsesen, vagy legalábbis igyekezett, ellibegett. Alex, távozása után felém fordult. Lorna még visszanézett figyeli-e őt. Arca elsötétült, mikor látta Alex már velem foglalkozik. Dobtam felé egy mosolyt, amitől még vörösebb lett az arca. Feldúlva távozott. Nincs hozzá szokva, hogy valaki szembeszálljon vele, ahhoz meg még kevésbé, hogy visszautasítsák.

- Jól vagy? – nem tudom mire céloz. Igaz még soha nem fordult elő velem, hogy bárki is ki álljon értem. Az sokszor előfordult, hogy piszkáltak, beszóltak, megaláztak, de ilyen még soha. Így mért ne lennék jól?

- Persze. Miért ne lennék? – néztem rá miután ki élveztem Lorna dühtől égő arcának látványát. Mi ütött belém? Soha nem voltam kárörvendő típus. Nem akarok olyan lenni, mint ők.

- Nem tudom. Csak kérdeztem.

- Ideje lesz órára menni. – szólt közbe Steph is. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

Ahogy haladtunk az udvaron, nem akadt olyan, aki ne köszönt volna. Persze nem nekünk. Mi továbbra is láthatatlanok vagyunk.

- Szia Alex! – hangzott el néhány lány szájából, mikor elmentünk mellettük, előttük, vagy éppen akkor néztek hátra, mikor mögöttük haladtunk. Alex illedelmesen visszaköszönt, de ennél többre nem méltatta egyiküket se. Csevegett velünk tovább, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ez nagyon jól esik.

- Arra gondoltam, ma gyakorolhatnánk a parkban is, emberek között. – hideg futott végig rajtam e szavak hallatán.

- Nem korai ez még? Mi van, ha dilisnek néznek? – ennél dilisebb már nem lehetek. Fura képek jelentek meg előttem.

- Nem, nem korai. – rázta meg a fejét. – Amúgy is a külvilág nem érzékel semmit sem. Nekik minden olyan lesz, mintha nem történne semmi.

- Igaza van Kirsten. Nagyobb tömeggel kéne gyakorolnod. – értett egyet Steph. Egyre gyakrabban áll Alex pártjára. Azt tudom, hogy nincs köztük semmi, mert nem lehet, de ez nem azt jelenti nem is akarják. Bár én úgy érzem Alexet hozzám fűzi egy láthatatlan szál, amit még Steph se tudna eltépni. Még is nyugtalanít ez a dolog. – Ez az Agaron biztos nem egyedül jön majd. – a terembe érve ezek voltak az utolsó szavai. Mind leültünk a szokott helyeinkre. Alex mellettem ül az első perctől kezdve. Nagyobb biztonságban is érzem magam. Steph szavai még is megrémisztettek. Mintha ő sokkal jobban állnak a dolgokhoz, mint én. Mintha jobban átlátná ezt az egészet.

- Aú! – kaptam a fejemhez. Valami jól eltalált.

- Bocsánat! – hallottam a hátunk mögött felhorkanó kacagásokat.

- Mire volt ez jó fiúk? – állt fel Alex és elindult feléjük. A szeme elsötétült. Nem látszott az eredeti színe, a barna. Teljesen fekete lett.

- Alex! – félénken fogtam meg a kezét megpróbálva visszatartani őt. – Nincs semmi baj. – de nem figyelt rám.

- Valami baj van haver? – állt fel Scott is a helyéről. Ő az osztály fiú bandájának a vezére. Mindenki más csendben figyelte az eseményeket. Senki se érti mi történik.

- Még kérded? – láttam Alex izmait megfeszülni. Még soha nem láttam ilyennek. Eddig senkinek nem sikerült kihoznia a sodrából. Még soha nem állt ki értem senki ennyire. Azt még se akarom, hogy Alex szétcsapjon köztük. Annak nem lenne jó vége. – Nyugodtan ülünk a helyünkön, erre ti csak úgy, minden ok nélkül megdobtok minket. – többes számban beszél. Pedig csak engem ért dobás. Nem tudom mire véljem ezt. – Ugye nem gondoltátok, hogy szó nélkül hagyom? – Alex hangjának a színe is megváltozott. Talán ez is egy képesség az emberek megfélemlítésére?

- Pedig mi nagyon is azt hittük. – Scott hangja elbizonytalanodott. Alex elég közel ért hozzájuk. Bele tudott nézni a szemükbe. Én a helyemről figyeltem az eseményeket. Megszólalni se bírtam. Nem is mertem. Steph hol engem, hol Alexet nézte. Mint, aki arra vár, csináljak már valamit. De mit tehetnék? Ennyi erővel ő is csinálhatna valamit. Bár erős a gyanúm nem sikerülne. Én vagyok az egyetlen, akire esetleg hallgatna. De ebben a helyzetben, ebben sem vagyok biztos.

- Ugyan már Alex! – Lorna kacér hangjára lettem figyelmes. Ez meg, mit akar megint? – Ne szívd mellre! Ez nem ellened irányult.

- Nagyon is ellenem. – nézett rá. Lorna visszahökkent tekintetétől, annyira elsötétült a szeme. Mintha nem e világi lenne. Tudtam, ennek már a fele sem tréfa. Tényleg tennem kell valamit, különben elszabadul a pokol. Nem is értem Alex miért reagált erre az apróságra így. Sokkal rosszabbakat is túléltem.

- Oké, oké! Sajnáljuk! – Scott hangja rémülten csengett. Kezét védekezőül maga elé tartotta, jelezve, részéről szent a béke. Nem volt hatásos a dolog. Eszembe jutott, ahogy én is meg tudok nyugodni Alex érintésétől, ő is megtud az enyémtől. Felpattantam a helyemről. Oda siettem hozzá. Megfogtam a kezét.

- Kérlek, nyugodj meg! – suttogtam neki lágy, megnyugtató hangon. – Minden rendben van. – rám emelte tekintetét. Bizsergető érzés áramolt szét testemben. Alex szemébe visszatért az élet. Újra az a ragyogó barnák lettek, amelyeket úgy kedvelek. Magam se gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz a dolog. De a veszély elmúlt. A láthatatlan kötelék, ami köztünk van még erősebb, mint gondoltam. Ez mitől van? Egyáltalán mi ez az egész?

- Húh! Ez félelmetes volt. – jegyezte meg Scott megkönnyebbülten.

- Jegyezzétek meg jól! Ezentúl, senki se bánthatja Kirstent. – fordult még egyszer utoljára feléjük, immár nyugodt lelki állapotban. – Erről én gondoskodom.

Majd kézen fogott és visszahúzott a helyünkre. Még épp időben, mielőtt a tanár belépett.