8. fejezet - Alex II.

- Magadhoz tértél? – mint egy jelszóra, belépett Steph. Megkönnyebbült, amint meglátta barátnőjét, aki már ült az ágyban. – Hoztam neked kakaót.

- Köszönöm! Otthon már biztos várnak. Nem kellett volna itt maradnod. – talán én velem van valami gond. Először fel se fogtam miről beszél. Hogy gondolhatta, hogy Steph csak így itt hagyná. Főleg egy idegennel, amikor eszméletlen.

- Hogy mondhatsz ilyet? – azt hiszem ő is erre gondolt. Meglepett fejet vágott szavain. - Különben is, felhívtam anyát. Azt mondta nyugodtan maradjak itt éjszakára. Nem lenne jó, ha egyedül maradnál. – ettől megkönnyebbültem. Nem marad egyedül, ugyanakkor jó kezekben is lesz. Steph-el értek egyet és nagyon hálás vagyok neki, amiért eszébe jutott.

- Erre semmi szükség. Jól vagyok. De tényleg. – egyikünket se győzte meg igazán. Nem is hagytuk volna magunkat. Nem tudom mi ütött belé, de ez egy kicsit kezdett bosszantani.

- Stephenie-vel értek egyet. Jobb, ha éjszakára itt marad veled valaki. – nyomatékosítottam szavaimat, közölve kinek az oldalán állok ez ügyben. Nem sikerült az arcáról érzelmeket leolvasnom. Annyit láttam, nem őrül, amiért összefogtunk ellene. Ez az én önzőségem, mert nyugodtabb lesz az éjszakám, ha tudom van valaki mellette. A küldetésem ellen való tiltakozásom ellenére, ez lett a legfontosabb feladat számomra. Amikor belenéztem gyönyörűen csillogó zöld szemeibe, nem volt többé menekvés. Már az első percben éreztem, hogy rabul ejtettek. Igyekeztem küzdeni ez ellen, de minden együtt töltött idővel csak nőtt ez az érzés. Az utálatos küldetés a legszebb és legfontosabb feladat lett. Mivel én nem tölthetem itt az éjszakát, pedig szívem szerint el se mozdulnék mellőle soha, ami gyanús lenne, örülök, hogy még is lesz itt vele valaki, akiben ő is, meg immár én is megbízok. – Én azt hiszem jobba, ha megyek. – nincs kedvem a távozáshoz, az idő viszont elég későre jár. – Azt tanácsolnám, holnap ne gyere suliba. De gondolom úgy se fogadod meg. Tehát, akkor találkozunk holnap. Jó éjt! – nehéz szívvel indultam az ajtó felé. Bíztam benne, tényleg nem marad itthon. Csak akkor leszek teljesen megnyugodva, mikor holnap újra láthatom, magam mellett tudhatom.

- Lekísérlek. – nem őrültem. Nem örülök amiért egy percre is magára marad. Ezt nem lett volna jó ötlet az orrukra kötni.

- Jó éjt! Holnap találkozunk. – mosolyogva fordultam vissza. Nem sikerült jól lepleznem lelkesedésemet. Ő is várja az újbóli találkozást. Nincs minden veszve. Ez feldobott. Azt hiszem észre is vette. Nem értette reakciómat. Nem időztem túl sokáig ezen rágódva, inkább gyorsan távoztam. Szerencsére nem búcsúzott sokáig Steph. Sietett vissza Kirstenhez. Hálás vagyok neki, amiért ilyen hűséges barátnő, a bajban sem hagyja egyedül. Akkor sem, mikor állandóan Kirsten a célpont és emiatt ő is tűzvonalba kerül. Mindig mellette van. Szüksége is van egy ilyen barátra, hogy legyen ereje küzdeni a gonoszság ellen. Most már nem csak az ellen, ami körül veszi, hanem az ellen is, ami jönni fog. Bárcsak tudnám mi az oka ennek. Akkor talán megakadályozhatnám. Soha többé nem lenne veszélyben. Esetleg még új életet is kezdhetne.

Az éjszaka iszonyú hosszú volt. Az órák, a percek nagyon lassan teltek. Tudtam, nincs egyedül, ennek ellenére még se voltam nyugodt. Addig nem, míg újra nem látom. Míg nem tudom jól van-e. Pedig azt hittem nem leszek ideges, ha van vele valaki. De nem én vagyok vele. Nincs senki, aki megvédje. Ez a gondolat nem hagyott békét. Alig vártam a reggelt, az iskolát. Ki hitte, hogy ez valaha is előfog fordulni velem.

Épp csak kelt fel a nap, én már útra készen álltam. Egyszerűen nem volt nyugtom. Minél előbb ott akartam lenni. Ennek semmi értelme. Ki tudja ők, mikor érnek oda.

Jóval ott voltam mindenki előtt. Nem akadt olyan, aki ne engem figyelt volna. Nem törődtem egyikükkel se. Azok, akik ennyi gonoszságot áramoltatnak egy másik személy felé, semmi jót ne várjanak tőlem. Azt se érdemlik meg, akárcsak egy percre is figyelemre méltassam őket. Mindegyikük aurája koromfekete. Emberi lényeknél még ilyet nem láttam. Sok gonosz emberrel találkoztam már, de ezek a fiatalok az összesen túl tesznek. Jó lenni tudni az okát.

Egy-két ember lány illegett-billegett előttem. Mikor látták nem reagálok, duzzogva odébb álltak. Jót kuncogtam magamban. Biztos nem fordult elő velük ilyesmi. Én csak egy lányra tudtam gondolni attól a perctől, ahogy megláttam. Még mindig nem értem mi ez, és miért történik velem.

A lányok persze nem siették el az iskolába érkezést.

- Sziasztok! Látom szerencsésen megérkeztetek. – nagy kő esett le a szívemről, mikor megláttam. A kapuban vártam őket elég régóta. Amint megérkezett megkönnyebbültem. Mintha ő is őrült volna annak, hogy lát. Talán csak képzelődöm. Steph azonnal mellettem termett. Semmi különöset nem találtam benne. Tegnap elég közel kerültünk egymáshoz. Sok időt töltöttünk kettesben.

Persze addig se álltam tétlenül, míg rájuk várakoztam. Elintéztem az órarendemet. Mától velük volt az összes órám. Még majd el kell mennem értük. Kell egy kis idő a rendszernek a regisztráláshoz.

Sétálva indultunk az iskola főépülete felé. Az adminisztrációs irodák egy melléképületben vannak. Külön épület a tornaterem is. Egyedül az ebédlő található meg az iskola épületében. Kirsten lemaradt. Mi oka lehet rá? Olyan, mint aki nem akarja zavarni társalgásomat Steph-el. Kicsit magába van zárkózva. Ideje lenne egy kis figyelmet szentelnem most már neki is, különben nem fogok előrébb jutni.

– Valami baj van? – termettem mellette. Hirtelen feltűnésem meglephette, mert furcsán nézett rám. Nem tudom, mit gondolhat, de most már ideje vele is szóba elegyednem. Rövid ismeretségünk ideje alatt nem túl sokat beszéltünk. Túl sok időt fecséreltem arra, hogy jóban legyek a barátnőjével. Úgy tájékoztattak, nehéz elnyerni a bizalmát. Eddig nekem nem úgy tűnt, mintha az lenne. Az elején még igen, ezért is döntöttem a másik út mellett. Most már látom több időt kellett volna Kirstenre szánnom. Remélem még nincs minden veszve.

- Nem. Miért? – mintha meglepte volna ez a kérdés. Ahányszor ránézek, mindig olyan különös érzés kerít a hatalmába. Egyre kevésbé értem a bennem zajló változásokat.

- Mert olyan hallgatag vagy. – fogalmam se volt arról, mit kéne tennem, hogyan közeledjek. Steph-el ez nem volt ilyen nehéz.

- Kirsten mindig ilyen. – Steph hangjából egy kis rosszindulatot véltem felfedezni. Kirsten szerencsére nem vette észre. Én meg nem tudtam hova tenni ezt a változást.

- Egy pillanat. Mindjárt jövök. – eszembe jutott, hogy el kell mennem az órarendemért és az igazolásokért, mi szerint az ő osztályukba járhatok, mivel eredetileg másikban lettem volna. Pár percre egyedül kell hagynom őket. Ez az ötlet nem volt ínyemre, de nincs más választásom. Aztán viszont le se tud majd rázni. Kivéve az otthonában. Ott nem lehetek vele állandóan. A lakásban szeretetet érzek, ez védelmezi őt egyelőre, azt hiszem. Gondolataimba merülve távoztam. Sietősen elvégeztem a dolgaimat. Könnyen ment. Senki nem kérdezte mi okom van erre. Csak megadták az engedélyt. Magam se gondoltam, ez ilyen könnyű lesz. Azt hallottam az adminisztráció az ilyen iskolákban szörnyen lassú. Ha meg új az ember, akkor sokkal több mindennel kell megküzdeni mire elér valamit. Úgy látszik nekem szerencsém van. Sietnem kellett, mert már csak pár perc volt becsengetésig. Fel se tűnt, hogy már az iskolába járás se jelent gondot. Bárcsak lenne valaki, aki elmagyarázná mi történik velem. Ekkor észrevettem Kirstent. Haladt tovább az iskola épülete felé, de mint, aki nem lát senki mást. Ezek a dolgok csak az én szememnek tűnnek fel, mert én más vagyok. Nem jó jel. Csak pár percre hagytam magára és máris nincs nyugta. Épp csak beért az iskolába. Ez egyáltalán nem tetszik. Gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy mielőbb odaérjek hozzá. Ha közelebb érek, akkor minden bizonnyal észre fog venni. Arca nagyon rémült volt. Még nem láttam, hogy a történtektől így megrémült volna. Úgy látom, mintha beszélne is. Nem. Inkább ordibál. Sietnem kell. Nem hagyhatom, hogy bárki bántsa. Nem. Az nem lehet.

Még gyorsabban kezdtem feléje haladni. Ahogy közeledtem, lassan fogytak mellőlem az emberek. „Már a pajzsában vagyok. Most már észre kell vennie.” Hirtelen rám emelte tekintetét. Kinyújtottam feléje a kezemet. Egy percig se gondolkodott. Azonnal megfogta. Kicsit meglepett, mint mostanában elég sok minden. Pedig rám nem jellemző az ilyesmi. Előre megszoktam érezni a dolgokat. De Kirstennel kapcsolatban cserben hagy ez a képességem. Hihetetlen érzés fogott el, mikor a kezét a kezemben éreztem. Az érintésétől gyorsabban ver a szívem. Mi ez? Még soha se éreztem ilyet. Ahogy hozzá értem, néhány perc alatt minden normális lett. Visszatértek az emberek, de én nem eresztettem el a kezét. Egymás szemébe nézve álltunk a tömegben.

- Ti meg mit csináltok? – Steph hangja most is szúrós volt. Ez mind a kettőnket visszahozott. Kirsten elrántotta a kezét. Nem értem mi baja van Steph-nek, ahogy Kirsten reakcióját sem. Elmosolyodtam ezen.

- Semmit. – válaszolta gyorsan. Miért magyarázkodik? Talán nem érhet hozzám? Nem tudom mi folyik köztük, de egyikül reakciója sem tetszik.

- Kirsten csak elbotlott. Megfogtam nehogy elessen. – füllentettem. Az igazság egyelőre túl bonyolult lenne. Arról nem kaptam felvilágosítást kit avathatók be és kit nem. Egyértelműen nem lehet akárkit, de a közeli ismerősökről se volt információm. De vajon lenne olyan, aki elhinné? Elvégre ők normálisak. Velük nem történnek különös dolgok. Érthető is, ha hitetlenek.

- Mostanában ez rá vall. – megint nem tetszett a hangsúly szavai hallatán. Meg se próbálja leplezni.

- Ma veletek lesznek óráim egész nap. – próbáltam másra terelni a témát.

- Szuper! – csillant fel Steph szeme. Meglepett. Egy gondolat telepedett meg a fejemben. Elképzelhetetlennek tartom. Gyorsan elhessegettem. - Ülhetünk egymás mellé. – ettől újra átsuhant rajtam, a feltételezésemben még is lehet valami. Talán túlzok és csak őrül, hogy van valaki, aki velük akar lenni.

- Ha nem haragszol, én inkább Kirsten mellé ülnék, ha nem bánja. – kénytelen voltam lelohasztani lelkesedését. Kirsten arca értelmetlenségről árulkodott, ugyanakkor örömöt is láttam. Steph arca nyugtalanított. Sötét volt a dühtől. - Csak azért, nehogy valami baj érje. Mostanában nem valami szerencsés. – fölösleges volt magyarázkodnom. Azonban nem akartam, hogy pont most csapjanak össze a hullámok. Főleg ne olyan miatt, akit még 2 napja se ismernek.

- Köszönöm, de jobb lenne, ha inkább Steph-el ülnél. – kijelentésemre felháborodott. Mikor morcos még szebb. – Eddig is megvoltam egyedül.

- Ugyan. Nem gond. Ha veled akar ülni, akkor csak nyugodtan. – végül Steph engedett. Remélem rájött ez az én döntésem és Kirsten nem tehet róla.

- Biztos? – Kirsten hangja félénken csengett. Elfogott a bizonytalanság. Lehet, nem akar velem ülni? Nincs más választása. Csak így tarthatom igazán szemmel. És még közel is kell kerülnöm hozzá. Egyelőre még nem érzem a bizalmát. De mit is várok ilyen rövid ismeretség után? Nem hiszem, hogy én is olyan hatással lennék rá, mint ő én rám.

- Persze. Komolyan nem gond. – közben beértünk a terembe. Steph elballagott a padjához és leült. Mi is ugyanezt tettük.

- Miért csinálod ezt? – hirtelen kitörése türelmetlenségről árulkodott. Igyekeztem minden percben nyugodtnak látszani. Korántsem voltam az, de nem akartam megijeszteni. Ez az iskola teljesen kikészít. Az én egyik képességem, érzem a gonoszságot, a másik, látom az aurákat. És hát itt, minden szempontból csak a rosszat látom. Ez egyre jobban nyugtalanít. Nem csoda, ha egyre többet jönnek elő a képességei. Itt, ahol ennyi rossz van, egyszer csak elgyengülhet annyira, hogy az igazi gonosz, Agaron a közelébe férkőzhessen. Ezt nem hagyhatom. – Ki vagy te?

A kérdés meglepett. Még inkább bizalmatlanság érződött szavaiból.

- Alex vagyok. De hisz már bemutatkoztam. – kicsit mulattatott viselkedése. De legalább szóba áll velem.

- Tudod, hogy értem. – nem adta fel. Makacskodott tovább. Szépsége teljesen megbabonázott. Kétségbeestem ettől az érzéstől és az ismeretlentől, ami még szorosabb kötelékkel vont hozzá. Nem az a külsőleg kifejezetten szép lány. Haja vörös, szeme zöld, arca szeplős. De számomra nem létezett nála szebb sehol sem. Ez még inkább kétségbe ejtett. Nem érezhetek ilyet egy ember iránt. Nem lehet. A mágikus világ szabályai szigorúan tiltják a boszorkányok, emberek közti személyes, vagy bármilyen érzelmi kapcsolatot. Ezek teljes mértékig tiltott dolgok. Még nem volt példa arra, bárki is valaha megszegte volna. Ez a tudat egész lelkemben mardosott. De nem tudtam semmit tenni. Egyre inkább a hatása alá kerültem. Ettől még inkább nem értettem miért engem jelöltek a feladatra. Mért én vagyok rá a legalkalmasabb? Nem tudták, hogy ez fog történni velem? De hisz a Tanács mindent tud. Még a jövőt is látják. Bár ritkán néznek bele. Miért? Azt vallják, minden úgy történik ahogy kell. Persze itt van egy kis ellentmondás is, mert alkalomadtán bele szoktak nézni annak érdekében, megtudják fenyeget-e valamilyen veszély. Ilyenkor elég sok minden a szemük elé tárul. Tudásukat csak akkor közlik másokkal, ha úgy gondolják szükséges a változtatás. Én meg itt ülök egy lány mellett teljes bizonytalanságban.

- Fogalmam sincs. – tértem vissza a valóságba. Az arca elsápadt. Ahogy az esetemben mindig, szépen, lassan kezdtek eltűnni az emberek körülöttünk. Nálam mindig lassú ez a folyamat. Talán, mert csak külső szemlélő vagyok. – Nyugalom! – tettem rá a kezem az övére. Ez is egy jó lehetőség megállapítani hányadán állunk. – Itt vagyok veled. Senki nem bánthat. – annak ellenére, hogy nem igen építgettem még vele a kapcsolatomat, az érintésemtől csillapodott. Ahogy eltűntek, ugyanúgy jött vissza mindenki.

- Ezt, hogy csináltad? – elképedve nézett rám. Szemében végre megcsillant a bizalom jele. Pedig nem túl sokat tettem érte. Csak mosolyogtam, mint egy tökalma.

Belépett a tanár. A kérdezősködése abbamaradt. Az órán semmi szokatlan nem fordult elő. Végre minden normális volt, vagy legalábbis annak tűnt. Újra kezdtem magabiztos lenni. Néha, oldalról feléje sandítottam. A tanórai anyag engem nem igazán kötött le. Padtársam a gondolataiba mélyedve ült. Ő se igazán figyelt. Neki kellett volna, de ez nem az én dolgom. Amikor nyugodt, nem fél semmitől, nem bizalmatlan, az aurája még fényesebben ragyog, mint egyébként. Teljesen elvarázsol ez a látvány. Mindenki auráját látom. A mi fajtánkét is, bár köztünk nem mindenkiét. Azonban ennyire szépen ragyogót még senkinél sem tapasztaltam. Ő a legtisztább lény a világon. Nem is értem miért akarja bárki is bántani. Bár Agaron valoszínű pont emiatt. Mérhetetlenül gonosz. Minden jót el akar pusztítani. Kirsten meg igazán jó. Talán pont ezért kell neki.

Észre se vettem a csengőt. Csak őt figyeltem óvatosan, nehogy észrevegye. Jó volt a közelében lenni.

- Hogy tehetted ezt? – Steph termett mellettünk. A szeme nem volt valami barátságos. Eleinte azt hittem hozzám beszél, de Kirstenre tekintett.

- Mit? – ő is annyira tudta miről van szó, mint én. Aztán hirtelen értelem futott végig az arcán. Megvilágosodott. – Én nem csináltam semmit. – megint miért szabadkozik? Nincs rá semmi oka. És Steph részéről megint, mi ez a viselkedés? Most semmi szükségünk erre a hisztire.

- A legjobb barátnőm vagy. Legalábbis azt hittem. – nem is figyelt arra, amit Kirsten mond. Ekkor nekem is leesett, mi lehet a harag kiváltója. Nem lett volna szabad Stephet közel engednem magamhoz. Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Túl messzire mentem volna, amiből azt hihette, hogy bármi lehet közöttünk? Azt nem hiszem. Nem viselkedtem másképp, mint szoktam. Bár ő ezt nem tudhatta. Nincsenek hozzászokva az érdeklődéshez. Az elejétől kezdve Kirstenre kellett volna koncentrálnom. Akkor nem lenne ez a félreértés. Rossz stratégiát választottam. Steph most nem hagyhat cserben minket. Minden erőre szükségünk lesz, mikor eljön az idő és szembe kell néznünk a gonosszal. Megszületett a döntésem miszerint, itt az ideje beavatni Stephenie-t. - Én soha nem tettem volna ezt veled.

- De Steph! Én…….. – meg se várta míg befejezi. Szélsebesen rohant el. Ezt a galibát én okoztam. Nekem kell helyre hoznom. - Stephenie!

- Hagyd! Majd én. – indult volna megkeresni. Jobbnak láttam, ha én beszélek vele. Nem ellenkezett. Nem volt ereje, annyira lesújtották a történtek. A tervem, hogy nem hagyom magára, ha nem muszáj, kudarcba fulladt. Nekem kell beszélnem Steph-el, tisztázni ezt a félreértést. Egy utolsó pillantást vetettem rá mielőtt távoztam.

Nem volt nehéz megtalálni. Kint állt a folyóson. Szerintem ő sem fogta fel teljesen az eseményeket.

- Minden rendben Steph? – tettem a vállára a kezemet annak jeléül, nem akarok semmi rosszat.

- Igen. – válaszolta egyhangúan.

- Akkor mi volt ez az iménti kitörés? – tértem rá a lényegre. Nem akartam sokáig húzni az időt. Volt egy sejtésem. Már csak meg kell róla győződnöm.

- Sajnálom. Én csak….. – kereste a megfelelő szavakat.

- Te csak? – próbáltam bátorítani.

- Kirstennel olyan más vagy. – nem nézett a szemembe. – Minden alkalmat megragadsz, hogy megérinthesd. – tekintete szomorú volt, mikor végre megfordult és rám nézett.

- Iszunk valamit? – gondoltam egy ital az ebédlőben, csökkentheti a feszültséget. Bólintott.

Az ebédlőbe érve leültünk az üdítőnk mellé, úgy folytattuk.

- Nézd! – felemelte kezét belém fojtva a szót.

- Várj! Hadd fejezzem be. – nem ellenkeztem, bár azt hiszem tisztában vagyok mondanivalójával. – Olyan jól elbeszélgettünk egymással. Ennek Kirsten nem lehetett részese, mert a nagy részét eszméletlenül töltötte. Azt hittem kialakult köztünk valami. Még is minden egyes alkalommal azt látom, te jobban kötődsz hozzá rövid ismeretségetek ellenére. Reménykedtem, hogy tévedek. De minden egyes alkalommal az ellenkezője nyert bizonyosságot. És nem értem. Ő miért jobb neked, mint én? Hisz vele két szót alig váltottál. Azt hittem, esetleg lehet valami köztünk. – beigazolódott a sejtésem. Tudatalatt rég tudtam, csak nem akartam bevallani magamnak. Túl messzire mentem. Nem lett volna szabad ennyit foglalkoznom vele. Benne volt a pakliban, hogy mindezt félreérti. Valahogy helyre kell hoznom a dolgokat, különben minden elromolhat. Mit tegyek? Beavassam őt? Azaz elhatározásom, hogy beavatom, megingott. Fogalmam sincs lehetséges-e. Gyorsan mérlegeltem mik a lehetőségek. Nem találtam más módot a helyzet tisztázására. Nem vagyok itt túl régóta, alig ismerem őket. Bár, mikor Kirstennel vagyok, úgy érzem mindig is ismertem. Az egyetlen szóba jöhető megoldás az igazság. Még ha bolondnak néz, akkor is.

- Ez így van Steph! Én magam se tudom miért érzek így iránta. Nem lenne szabad. Nagyon sajnálom, ha félreértetted a helyzetet. Valószínű túl messzire mentem. Nem lett volna szabad ennyi időt rád fordítanom. – ezektől a szavaktól fájdalom futott végig az arcán. – De én tényleg nagyon megkedveltelek. Szerintem nagyon jó barátok lettünk. Ezért megérdemled az őszinteségemet. Kirsten miatt vagyok itt.

- Hogy érted, hogy Kirsten miatt vagy itt? – a fájdalmat döbbenet váltotta fel. Vajon hinni fog nekem? Nem számít.

- Amit most mondani fogok hihetetlen lesz, de ez az igazság. Kérlek hallgass meg! – ismét csak bólintott. Türelmesen hallgatott végig. Igyekeztem semmit nem ki hagyni, de minél gyorsabban elmondani. Szeretnék már Kirsten mellett lenni. Miután befejeztem, nem szólalt meg azonnal.

- Szóval, nektek nem lehet kapcsolatotok emberrel, mert azt szigorúan tiltják a törvényeitek. Igaz? – nem értem hova akar ezzel kilyukadni.

- Pontosan. – fej bólogatva helyeseltem.

- Téged még is, mióta megláttad Kirstent, valahogy hatalmába kerített.

- Ő…… Kicsit fura meglátás, de ez a lényeg.

- Értem. – a tudatlanság helyét felváltotta a felismerés.

- Tényleg? – néztem rá kétkedve.

- Igen. Kirsten egy különleges lány. Nem csoda, ha ilyen hatással van rád. Te is különleges lehetsz, ha téged küldtek ide. Teljesen megértem. Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám.

- Fura egy lány vagy te. – néztem rá mosolyogva. – Más nem hitte volna el ilyen könnyen.

- Nem hiába vagyok én Kirsten legjobb barátja. – az arcára vidámság ült ki. Nyoma sem volt az előbbi szomorúságnak, dühnek. Ennek okát nem értem teljesen. Talán annak örül, Kirstennel sem lehet köztünk semmi?

- Mehetünk?

- Minél előbb mellette akarsz lenni, ugye? – eleresztett egy célzatos mosolyt. Lehet még se annak örül? Nem érzek ellenséges szándékot, rosszindulatot. Én azonban megkönnyebbültem az igazság elmondásától.

Elindultunk visszafelé. Kirsten a fal mellett próbált haladni kisebb-nagyobb sikerrel. Valami lekötötte, vakká tette. Ettől féltem. Amint magára hagytam, ismét nem volt nyugta. Egyre gyakrabban zaklatják. Valahogy meg kell neki tanítanom, hogyan kezelje a képességeit, akkor is ha nem vagyok vele.

- Látod Kirstent? – fordultam Steph felé. Gondoltam demonstrálom neki a hallottakat.

- Igen. Mi van vele? – az ő szemének továbbra sem tűnik fel a változás.

- Most épp védekezik. Úgy látom a pajzsát használja. Ezt azért gondolom, mert ha a pajzsát használja, a külvilág felé vak lesz. Senkit sem lát maga körül. Ki zár mindenkit.

- Én nem látok semmi különöset.

- Igen. A ti szemeteknek ez nem tűnik fel. A képessége hat az agyatokra, így mindent olyannak láttok mintha nem változott volna semmi.

- Fura ez a dolog.

- Az. Most sietek, hogy kihozzam őt ebből az állapotból. Ezért nem szeretem őt magára hagyni. Még nem tudja kezelni a képességeit. Akaratlanul is elő jönnek, ha veszélyt érez.

- Oké! – aggodalom ült ki az arcára. Az információk birtokában volt immár. Tudta mivel jár mindez.

- Maradj itt egy kicsit! Ha belépek a pajzsába, én sem foglak látni téged.

- Siess már! – vágta rá gyorsan. Több se kellette nekem. Rohantam hozzá. Hamar odaértem. A kezemet a vállára tettem. Minden visszatért. Megfordult. Újra elmerültem gyönyörűen zöld szemeiben, amik minden alkalommal elvarázsolnak.

- Mi van Steph-el? – nagyon ideges lehet emiatt, ha képes a történteket a háttérbe szorítani.

- Minden rendben. Megbeszéltem vele a dolgokat. – vajon mit gondolhat most? Néha olyan jó lenne olvasni a gondolataiban. De ilyen képességem nincs. Vannak köztünk olyanok, akiknek van, de azt mondják nem mindig áldás. Meg értem. Nem jó olyan információkat hallani, amire nem kíváncsiak.

- Jól vagy? – amint látta Steph és biztos volt benne minden rendben, odajött. Őszinte aggodalmat érzek a hangjában.

- Minden rendben. – ettől az állítástól kissé megnyugodott.

A nap további része normálisan telt. Végig együtt voltunk. Steph lenyugodott. Láttam Kirsten nem érti mi történt, de nem hozta szóba. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Már, ha ezt az egészet annak lehet nevezni. Kinek mi a normális. Nem igaz? Hirtelen ért a felismerés. Hoppsz. Elnéztem. Az utolsó órám nem velük lesz. Kivert a víz. Hogy lehet ez? Az nem lehet, hogy megint egyedül kelljen hagynom. Az órarendben ott állt feketén-fehéren. Nem volt mit tenni.

- Sajnálom! – már épp az utolsó óra felé tartottunk. – De tévedtem. Még sem leszek végig veletek. Az utolsó órám máshol lesz. – a hír hallatán Kirsten összerezzent. Nekem se volt könnyebb. Nem akartam magára hagyni. A tudat is megőrjített mi vár majd rá. Bíznom kell benne, sikeresen veszi az akadályokat. Eddig is ezt tette.

- Semmi gond. Egyedül is boldogulunk. – nem volt túl meggyőző. Mosollyal próbálta hitelesebbé tenni. Nem tehettem mást, mennem kellett. A megfelelő beilleszkedéshez elengedhetetlen a szabályok betartása. Kelletlenül indultam el az utolsó órám terme felé.

Hihetetlenül lassan peregtek a percek. A lányok összesúgtak a hátam mögött. De nekem máson se járt az eszem, csak mi lehet Kirstennel. Végre megszólalt a csengő. Már ott se voltam. Furán néztek rám, de kit érdekel. Még mielőtt kijöttek a termükből, én már ott vártam rájuk. Kirsten rohanva lépett ki. Valami baj van. Amint meglátott, a karjaimba vetette magát. Hihetetlenül jó érzés a karomban tartani. Legszívesebben még jobban magamhoz húznám. Ellenálltam a kísértésnek. Feszültségem csillapodott a közelében. Úgy látszik nem csak én hatok rá csillapítólag. Ő is rám. Egyre zavarosabb ez az egész.

-Jaj Alex! – furán csengett a hangja. - Borzalmas volt. Nem tudtam megszólalni. – a szavak csak úgy áradtak belőle. Nem tudom hova tenni ezt a hirtelen kitörést. – Be voltam zárva a saját elmémbe. Nem tudtam kitörni. Kérlek, mondd el, mi folyik itt! Tudom, hogy tudod. – végig a karjaimban tartottam. A közelsége olyan hatással van rám, mint soha senki. Nehezen nyertem vissza az önuralmamat. De csak sikerült. Végre itt az alkalom. Az alkalom az igazságra. A Tanács azt mondta, ha ő kér, elmondhatom neki. Megkért. Nincs több kibúvó. Itt az igazság pillanata.

- Menjünk haza! Ott mindent elmondok. – kézen fogva indultunk el. Nem engedtem el a kezét. Nem akartam, hogy véget érjen ez az érzés. Steph némán jelezte, ő nem tart velünk. Elég hamar el is köszönt. Kirstent kicsit meglepte, de nem szólt semmit.

Hazaérve felmentünk a szobájába. Leült az ágyra, én az ablakhoz léptem. Azon kifelé bámulva kezdtem beszélni.

Figyelmesen hallgatta elbeszélésemet, olykor közbevetve kérdéseit. Ez az egész teljesen letaglózta. Szerintem fel se fogta igazán, mit is jelent ez.

- De miért én? Kitől kell megvédeni? Mért én kellek nekik? Még mindig úgy érzem, hogy semmi különleges nincs bennem, amiért ennyi figyelmet érdemelnék bárkitől is. – ettől a sok információtól mintha kétségbe esett volna. Soha nem hagynám, hogy bármi baja legyen. Még mindig nem értem mi ez az érzés. De már nem érdekel. Csak az, hogy megvédjem. – Ez az igazság. Semmi nincs bennem, hogy bárki is bántani akarjon. Bár az egész életem úgy telt, hogy mindenki csak bántott. – szép kis ellentmondások hálózzák be az életét.

- Azt nem tudom miért téged akarnak. Azt viszont igen, hogy a világunk sötét vezére, Agaron, minden áron megakar szerezni. És ezt nem hagyhatom. – közelebb mentem hozzá. Megfogtam a kezét és mélyen a szemébe néztem. – Bevallom, először nem lelkesedtem az ötletért, amiért engem jelöltek ki melléd. De már egy cseppet se bánom. Mindent meg fogok tenni, hogy megvédjelek. Esküszöm! – e szavak kimondása után megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert ez is az igazsághoz tartozik. Ebben a percben nem tagadhattam tovább: Ez a lány mindennél fontosabb lett számomra. Nem volt erőm küzdeni az érzés ellen. Csak átadtam magam, hadd sodorjon magával ott, abban a pillanatban.