A reggeli ébredésnél éreztem, hogy ez a nap más lesz mint a többi. Hogy miben, azt nem tudom. Rossz elő érzetem volt. De muszáj fel kelni. Vár az iskola. A szüleim elutaztak egy hétre. Egész héten enyém a lakás. Egy feltételük volt csupán. Mindennap rendesen be kell járnom az iskolába. Különben nem lesz több ilyen lehetőség. 17 éves vagyok. Nincs szükségem dadára. Nem áll szándékomban megszegni. Elkészítettem a szendvicsemet. Majd elindultam.
Az iskola 10 percre van a lakásunktól. Sétálva halladtam, mert még rengeteg idő volt. Tipikus kamasz vagyok, aki nem rajong az iskoláért. Soha nem álltam a középpontban, nem tartozom a menők közé. Inkább én vagyok az, akit állandóan megaláznak, piszkálnak. A szüleim szerint később ez változik. Az egyetemen minden máshogy lesz. Én nem hiszek ebben. Azzal akivel így bánnak, mindig így fognak. Ez nem változik akkor se, ha más környezetbe kerül az ember. A tanárok célkeresztjében szintén mindig én állok. Nem tudom miért. Soha nem bántottam senkit.
Az iskolába érve nagy csend fogadott. Itt volt mindenki. De egy hangot se hallottam. Stephenie jelent meg előttem. Járt a szája. Mi ez? Miért nem hallom mit mond? Merültek fel bennem a kérdések. Talán megsüketültem? Gyorsan elővettem az mp3 lejátszomat. A füldugót betettem a fülembe. Elindítottam a zenét. Nagyon megkönnyebbültem, amikor meghallottam a fülemben felcsendülni kedvenc dallamomat. Még se süketültem meg. De akkor mi van?
Stephenie mellettem jött. Folyamatosan beszélt. Nem tűnik fel neki, hogy nem válaszolok?
- Őrülök, hogy egyet értesz. - mosolygott rám. Hirtelen megtorpantam. "Mi a franc?"-gondoltam magamban. - Valami baj van? - nézett rám. Ismét hallottam. - Gyere, mert elfogunk késni. - Nem mozdultam. - Minden rendben Kirsten?
- Igen. - hallottam a saját hangomat. Steph-el gyerekkorunk óta a legjobb barátok vagyunk. De ha most elkezdeném neki mondani mi történt, biztos hülyének nézne. Inkább elindultam tovább.
A terembe érve leültem a helyemre. Újra néma csönd. Körbe néztem. A tanár nem volt sehol sem. Mindenkinek mozgott a szája. Egyre zavarosabb ez az egész és nem értem mi történik. De úgy vettem észre senkinek nem tűnt fel ez az egész. Vagy csak képzelődöm? Az óra is így telt. Az anyagból semmit sem hallottam. Végül arra lettem figyelmes, hogy a többiek elhagyják a termet. Kicsöngettek.
Steph megrázott.
- Nem jössz? - kérdezte - A következő óra a másik teremben lesz. Mi történt? - az arcán nyoma se volt félelemnek, csak meglepettség látszódott rajta. - Nem úgy nézel ki, mint aki őrül. - minek kellene őrülnöm? Töprengtem magamban. - Nagyon ügyes voltál. Minden kérdésre tudtad a választ.
- Minden kérdésre?
- Igen. Bayer megint szívatni akart, így egész órán téged zaklatott a kérdéseivel. De te álltad a sarat. Semmivel sem tudott megfogni. - most már tényleg nagyon érdekelt, hogy mi folyhat itt. Átlagos tanuló vagyok. Se nem rossz, se nem jó. Az órákon mindig én voltam célkeresztben. Állandóan engem kérdeztek persze nem olyan anyagból, amit már vettünk, így soha nem tudtam a kérdésekre válaszolni. Ki válaszolhatott helyettem? És a legfontosabb kérdés hogyan és miért? Egyáltalán mi történik velem? Alig vártam, hogy vége legyen ennek a napnak. Végül Steph megkönnyebbülésére felálltam és elindultam vele a következő órára. Az egész napom így telt. Hol nem hallottam semmit, hol hallottam, de akkor meg fogalmam se volt miről van szó. Soha nem volt titkom Steph előtt, de éreztem ez olyan dolog, amit még neki se mondhatok el. Fogalmam sincs mi folyik itt.
Az utolsó óra után elrohantam. Nem vártam meg Stephenie-t. Erre még soha nem volt példa. De alig vártam, hogy a biztonságos otthonomban legyek. A szobámban azonnal az ágyba zúhantam. Egyfolytában egy kérdés motoszkál a fejemben: "Mi történik velem?" Se hogy sem hagy nyugodni ez a gondolat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése