Az éjszaka sem telt szokványosan. Egész éjjel rémálmaim voltak. Velem ilyesmi nem szokott előfordulni. Mindig jó alvó voltam. Már csecsemőkoromban is. Ezért a reggeli ébredés nem ment simán. Alig bírtam kikászálódni az ágyból. Előre féltem attól mi vár rám a suliban. Erősen gondolkodtam azon, hogy inkább kihagyom a mai napot. Ezzel viszont kockára tettem volna a szabadságomat, amire nem voltam hajlandó. Be kell bizonyítanom a szüleimnek, hogy egyedül is jól elboldogulok, elvégzem a kötelességeimet. Kénytelen kelletlen felkeltem. Elkészítettem az iskolába a cuccaim. Ma megint korán vetett ki magából az ágy, mint tegnap. Vajon van összefüggés ezek között? Egyre inkább az motoszkált a fejemben, hogy az egészet biztos csak képzeltem. Mindenesetre félve indultam az iskolába. De arra, amit találtam, álmomban se gondoltam volna.
Az egész iskola teljesen kihalt. Sehol egy lélek. Hova lett mindenki? Ez már nekem is sok. Nem tudom mi tévő legyek. Hova fussak? Kihez forduljak? Most még inkább elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben. A kérdés egyre jobban kínzott. A kérdés, ami már tegnap óta a fejemben tanyát vert: „Mi történik velem?” Még nem találtam meg a választ. Vajon megfogom valaha? Vagy egyszerűen csak bególyoztam és a diliházban van a helyem? Nem voltam képes felfogni az eseményeket.
- Jó reggelt! – az iskola egy szempillantás alatt megtelt élettel. Hogy történt ez? – Tegnap úgy elrohantál és egész nap olyan furcsa voltál. Nem árulod el mi történt? – Steph állt előttem elő tünve a semmiből. Egyszer csak itt volt. – Meg se vártál pedig mindig együtt megyünk haza. Olyan fura lettél mióta a szüleid elutaztak.
- Nincs semmi baj Steph. –tértem magamhoz gyorsan. – Csak fura egyedül az üres lakásban.
- Ha akarod átmehetek – ajánlotta fel – Csaphatunk egy görbe estét.
- Tudod, hogy suli alatt nem lehet. – hárítottam el. Amíg nem tudom mi van, jobb ha egyedül vagyok otthon. – Nem akarom eljátszani a szüleim bizalmát, különben soha többé nem hagynak itthon egyedül.
- Igazad van. – nem sértődött meg ezen. Tudta milyen fontos nekem.
A terembe érve újra sehol senki. Stephenie is eltűnt mellőlem. Kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Ez biztos ismét csak egy rossz álom és nem sokára felébredek. Vajon ez tényleg álom? És ha az mért nem ébredek már fel? Ha pedig nem az, mért nincs senki, aki megmagyarázná? Itt állok egy magamban az osztályteremben. Mihez kezdjek? Nem mozdultam. Nem tudom mennyi idő telt el így. A helyemen ültem és türelmesen kivártam az óra végét. Akár mi is ez és akárki is csinálja ezt velem, nem adhatom meg neki, azt az örömet, hogy tanítási idő alatt elhagyom az iskolát. Ha kell egyedül végig ülöm az összes órát. Határoztam el magam. Nagy zsivalyra lettem figyelmes. Mindenki kifelé tartott a teremből a következő órára. Én is így tettem. Szélsebesen hagytam el a termet teljesen elfeledkezve a legjobb barátnőmről. Mindenki a teremben volt, csak én nem láttam őket. Meg lett tartva az óra, csak én nem láttam, nem hallottam az egészből semmit. Magányra volt szükségem, hogy rendesen végig tudjam gondolni a történéseket. Magány. Jó vicc, amikor bármelyik pillanatban ismét eltűnhet mindenki. Akkor úgy is egyedül leszek.
- Kirsten! Várj már meg! Hova sietsz? – rohant utánam barátnőm, aki a bajban is mindig mellettem van. Az elmúlt néhány év rémálom volt. Ha ő nincs mellettem, nem is tudom, hogy éltem volna túl. – Nagyon fura vagy. Biztos minden rendben? – kérdezte mikor sikeresen utolért.
- Nem is tudom. – válaszoltam őszintén.
- Tudod, hogy nekem elmondhatod.
- De ez őrültség. Úgy se fogod elhinni. Én magam se hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. – fakadtam ki végül. Valakinek csak muszáj elmondanom. Egyedül nem birkózom meg ezzel.
- Próbáljuk meg, rendben? Mondd el mi van aztán meglátjuk. – ekkor azonban ismét eltűnt mindenki. Felakarok ébredni ebből a rémálomból. Mi ez az egész? Miért történik mindez velem? Egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy elvesztem. Az álom meg csak nem akar véget érni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése