7. fejezet - Alex I.

 Sziasztok!

Itt is itt a friss. Kicsit hosszú feji, de remélem tetszeni fog az Alex szempontjából megírt rész. A kövi feji ennél kicsit hosszabb lesz, de majd lesz rövidebb rész is. :-) Remélem sokan olvassátok majd. Várom a kommenteket. :-) Jó olvasást mindenkinek!

Szokványosnak indult a napom. A mágikus világban mostanában béke honol. Még a gonosz erőket sem érzem mozgolódni. Pedro hozta a hírt, hogy a Tanács látni kíván. Meglepett, hogy magukhoz kérettek. Nyugalmi időszakban soha senkit nem hívattak magukhoz. De az ő kérésük mindenekfelett áll. Így eleget tettem kötelességemnek és megjelentem előttük.

- Isten hozott köztünk Alex! – üdvözölt, mikor eléjük léptem a Tanács legfőbb vezetője, Eyselis.

- Köszönöm! – hajoltam meg tiszteletem jeléül. Szigorú szabályok kötnek minket viselkedés terén, ha a tanács előtt állunk.

- Fontos feladattal bízunk meg téged. – mondta nyomatékosan. Végre egy feladat. Alig vártam, hogy kapjak egy lehetőséget. – Az emberi világban van egy lány, akit nagy veszély fenyeget. Ő egy nagyon különleges személy. Azt a feladatot kapod, hogy vigyázz rá és megvédd mindentől és mindenkitől. Ha kell még saját magától is. – nem épp egy ilyen feladatra vágytam. Nem volt ínyenemre, hogy egy emberre kell vigyáznom. Az emberek önmagukban is veszélyesek, nekem meg semmi kedvem közülük egyet pesztrálni.

- Miért kell ezt a lányt megvédenem?

- Egyelőre nem áll módunkban közölni veled. De minden mást elárulunk, amit tudnod kell.

Elmesélték milyen képességei vannak, hogyan működnek és, ha én ott leszek, miben tudok majd segíteni neki, de ehhez előbb el kell nyernem a bizalmát. Remek. Mindig egy ilyen megbízatásra vágytam. Egy lány, akinek képességei vannak, de eddig nem tudott róluk. Most viszont, hogy veszélyben forog, a képességei meg jelentek és egyre erősebbek lesznek. Nem éreztem gonosz mozgolódást, így feleslegesnek tartotom ezt a küldetést.

- Légy óvatos! Az emberi világban semmilyen segítségre nem számíthattok. – tette hozzá Mornier, a Tanács másik tagja. – Agaron, a sötét nagyúr viszont mindent be fog vetni ellenetek.

- Miért rám bízzátok ezt a feladatot? Van nálam sokkal alkalmasabb erre. – nagyon nem volt kedvem az emberi világhoz, az ember lányhoz meg még inkább nem. Még akkor sem, ha a sötét nagyúr feni rá a fogát.

- Erre te vagy a legalkalmasabb. Így döntöttünk. Talán vitatod döntésünket? – nem voltam hülye, hogy ezt tegyem.

- Természetesen nem. – minden döntésük vitathatatlan. Ha valaki még is megtette, annak nem lett jó vége.

- Holnap itt az idő. Állj készen! Indulás előtt megkapod a többi utasítást. – közölte Seylon közönyösen. Ő a tanács egyetlen olyan tagja, aki nem ért egyet az emberek védelmével. De mivel a többség szava dönt, nem tud mit csinálni.

Soha semmi nem volt, amit ennyire nem akartam. A sors kegyetlen játéka. Mindennél jobban vágytam egy küldetésre és pont olyat kapok, amit egyáltalán nem szeretnék. Soha nem voltam jó véleménnyel az emberekről, főleg a világukról. Haszontalanok és közönségesek.

Mielőtt útra keltem volna, ismét meg kellett jelennem a tanács előtt. Még kiegészítették néhány dologgal, amit tudnom kell. A lányt, a mi világunk gonosz mágusai akarják. Agaron és zsoldosai. Az okát nem közölték. Mivel még iskolás, ezért nekem is annak kell lennem. Csak így van esélyem a közelébe kerülni és elnyerni a bizalmát. Ha már bízik bennem és meg akarja tudni mi folyik itt, akkor elmondhatom. Teljesen össze van zavarodva. Nem érti mi folyik körülötte. Eddig se volt könnyű élete. Ha bízik bennem, akkor nem fog félni és tudattalanul se jönnek elő a képességei. Mert, ha túl sokat használja, védtelenné válhat. Ettől a sok információtól sem éreztem magamat okosabbnak, mert mindezek okára nem derült fény. Úgy gondolták mindent elmondtak, amit tudnom kell, így utamra bocsátottak.

Az utam zökkenő mentes volt. Simán megérkeztem az iskolába. Gyorsan elintéztem az irodán a felvételhez kapcsolatos papírmunkát. Azonnal meg is kezdhettem tanulmányaimat. Nem lelkesedtem túlságosan ezért sem. Nem elég, hogy végig jártam a mágikus iskolát, most járhatok egy unalmas, hétköznapi, emberi iskolába. Ez életem álma. Egyszerűen nem tudom mivel érdemeltem ezt ki.

Amint beléptem az iskola folyósólyára, visszatántorodtam. Annyi gonoszságot éreztem ezen az egy helyen, mint eddig sehol. Érzem, hogy mindez csak egyetlen lény felé irányul. A sok rossz aura között nem volt könnyű megtalálni az ő jó auráját. De sikerült. Így azt követtem, hogy ő magát is megleljem. Szegényt rengeteg gonoszság veszi körbe. Igaz a tanács mondta, hogy nem volt könnyű élete, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nem csoda, ha segítségre van szüksége. Haladtam a tömegben előre. Míg egyszer csak meg nem láttam fénytől ragyogó auráját. Körülötte minden rendben zajlott, de ő valahogy más volt. Valami nem stimmelt. Csak az én szememnek tűnik fel. A többieknek minden normálisnak látszik. Az egyetlen magyarázat, hogy épp az egyik védekező képességét használja. Ahogy közeledtem felé, éreztem, hogy az egyre közeledő lényem hatással van rá. Ez a változás hirtelen érte. Teste és elméje így is eléggé terhelt volt már, ájultan esett össze az új, erőteljes inger hatására, amit én válthattam ki belőle. Nem voltam elég közel. Nem tudtam elkapni. A kemény padlóra zuhant. Ájulásával az élet visszatért a megszokott ritmusába. Senki nem törődött a földön fekvő lánnyal. Egy lány, akit szintén fényes aura vett körül, de nem annyira, mint a másikat, megfordult. Rémülten vette észre a földön fekvő, eszméletlen barátnőjét. Abból gondoltam, hogy az, mivel ő volt az egyetlen, aki észrevette, megrémült és oda ment megnézni mi történt. Meg az ő aurája nincs tele sötétséggel, ahogy mindenki másé ebben az iskolában. Ilyet se láttam még.

Engem is elkapott a pánik. Elég kemény talajon ért földet. Semmi sem volt, ami felfogta volna az esését. Oda rohantam segíteni. Mikor hozzá értem, megnyugodtam. A pulzusa erősen vert.

- Mi van vele? – kérdezte az idegen lány.

- Ne aggódj! Jól van. – nyugtatgattam, pedig én sem nyugodtam meg még teljesen. Reméltem, nem értem ide túl későn és hamar rendbe jön.

Nem telt sok időbe mire magához tért. Rám emelte tekintetét. Egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Ilyet egész életemben, egyszer nem éreztem. Tudtam, ő az a lány, aki miatt itt vagyok. Akit meg kell védenem. Már egy percig se bántam a dolgot. Csak rá kellett néznem. Ilyen szépet, tisztát még soha azelőtt nem láttam, amilyen ő.

- Szia! Én Alex vagyok. – alig bírtam megszólalni. A látványa lenyűgözött. Meg is ijedtem attól, hogy ez az emberi lény ilyen hatással van rám, pedig alig pár perce láttam életemben először.

- Mi történt? – kérdezte lágy hangon. A hangja egy újabb csapás volt számomra. Olyan szépen csengett, mint a legszebb fuvola dallama. Nem rajongtam a zenéért, de az ő hangja zene volt a füleimnek.

- Pár percre elveszítetted az eszméletedet. – mosolyogtam rá. Rá fért a bátorítás. Most még gyámoltalanabbnak tűnt, mint elsőre. Egyszerűen nem értem miért vált ki belőlem ilyen érzéseket. – A barátnőd nagyon aggódott.

- Az eszméletemet? – rá nézett a barátnőjére, aki eddig halkan állt mögöttem. Egyelőre még fogalma sincs mi folyik itt. Szerintem fel se fogta a történteket. De nem baj. Azért vagyok itt, hogy megvédjem.

- Igen. De most már minden rendben van. – bátorítottam kissé. Eléggé meg volt szeppenve.

- Köszönjük a segítséget! – mondta a barátnője. Kedves lány. Ő az egyetlen, aki körül nem érzek gonoszságot. – Stephenie vagyok. –súgta a fülembe. Olyan halkan, csak én hallottam. Az okát nem tudom, de ez lényegtelen is volt. Legalább már nem ismeretlen a számomra.

- Ugyan! Semmiség. – mosolyogtam rá is. – Most mennem kell. Később biztos találkozunk még. – újra rájuk mosolyogtam majd távoztam. Nagyon nehezen hagytam ott. Még nem jött rendbe teljesen. De még körbe akartam nézni az iskolában. Azt is el kellett intéznem, velük legyenek majd az óráim, mert amit lejelentkezéskor kaptam az teljesen más volt. A Tanács távozáskor átnyújtotta nekem az órarendjét, hogy mindig tudjam, hol van, így ennek a kiderítésével nem kellett foglalkoznom. Nekem azonban az a tervem, elintézem a közös órákat. Sokkal praktikusabb. Állandóan szemmel tarthatom. Most, hogy meg van, egy percre sem akartam szem elől veszíteni.

Az eddig történteket sikernek könyvelhetem el. Meg van a célszemély. A kapcsolat felvétel is megtörtént, igaz nem valami kellemes módon. Holnaptól egy percre se tévesztem szem elől. Ennek a gondolata felvidított. Mi van velem? Mért van ilyen hatással rám? Ezt nem lehet. Nem engedhetem meg. Nem érezhetek így.

Miután hamar elintéztem, amit akartam, a keresésére indultam. Az ebédlőben találtam rájuk. Épp sorban álltak. Csatlakoztam én is. Éreztem, valami miatt nyugtalan. Éreztem a gonoszság erejének növekedését. Ez csak egyet jelenthet. Most is itt vannak és zaklatják. De most nem használja egyik védekező képességét sem. Miért nem?

- Sziasztok! – álltam be mögéjük a sorba. – Új vagyok itt. – szerintem ők is észrevették, de valahogy el kellett kezdeni. – Mivel nem ismerek senkit, kivéve titeket, arra gondoltam, ebédelhetnénk együtt. – értetlenség, meglepettség tükröződött tekintetükben. Nem értettem ennek okát. Ahogy néztem őt, egyre inkább éreztem, nekem minden áron meg kell védenem. Nem hagyhatom, hogy baja essen. Azt nem tudnám elviselni. Megijedtem a saját érzéseimtől. Nem érezhetek így. Főleg olyasvalaki iránt, akit csak nem régóta ismerek. Ráadásul, aki ember. Nem, az nem lehet.

- Persze! Nagyon szívesen. Igaz Kirsten? – fordult hozzá barátnője, elég célzatos mosollyal. Neve hallatán teljesen biztos voltam, ő az a lány, akihez küldtek. Tudtam, előbb a másikkal kell jóban lennem, ha a kiszemelt bizalmát el akarom nyerni.

- Aha. – válaszolta végül. Nem tudom miért tűnik még mindig olyan meglepettnek. Biztos nincs hozzászokva az ilyen dolgokhoz, hisz egész életében csak gonoszság vette körbe. Persze a szüleit és a barátnőjét kivéve. Ezt se értem miért van így. Kirsten egy tünemény.

- Remek. – próbálkoztam leplezni örömöm, nem túl nagy sikerrel. El fogott egy kis aggodalom. Nem tudom mi játszódik le benne. Nem valami lelkes. Nagyon hallgatag. – Ez az asztal megfelel? – mindenki minket nézett. Kirstent kirekesztették maguk közül. Furcsállták, van olyan, aki vele akar ebédelni.

- Biztos velünk akarsz ebédelni? – ő is érezhette, mikor feltette ezt a kérdést.

- Miért ne akarnék? – nem tudom mi folyik itt, de én nem leszek részese. És azt se fogom hagyni, hogy ezentúl bárki is bántsa. Legyen az ember, vagy mágikus teremtmény. A küldetésem, amit először annyira utáltam, mostanra létfontosságúvá vált számomra. Magam se tudom ennek okát. Kétségek gyötörnek.

A barátnője rosszalló pillantásokat vetett rá a kérdése miatt.

- Rengeteg okot tudok. – felelte – De nézz csak körbe. Mindenki minket néz. Ki fogsz szorulni a közösségből, ha együtt látnak velünk. Nem akarom, hogy még valaki kitaszított legyen miattam. – Hihetetlen ez a lány. Most is más miatt aggódik, az se érdekli, ha emiatt neki rossz. Más ezt mért nem veszi észre? Vagy észreveszik, csak nem érdekli őket. Ezért utálom az emberi világot, meg az embereket. Egyszerűen nincs magyarázatuk miért utálnak valakit. Csak utálják és kész.

- Ezt hagy döntsem el én. – közelebb hajolva folytattam – Egyébként se érdekel mások véleménye. Mindig azt teszek, amit akarok. Titeket már ismerlek. A többieket viszont nem. A kérdésedre válaszolva: igen, veletek akarok ebédelni. – úgy láttam, ettől kicsit megnyugodott. Mit jelenthet ez?

- Kirsten! Ne legyél már ilyen! Még a végén elüldözöd. – hallottam Stephenie viccelődését. Mély beszélgetésbe merültem vele. Gondoltam ez jó alkalom elnyerni a bizalmát és így közelebb kerüljek Kirstenhez. Először fel se fogtam, mi történik. Majd Steph hirtelen eltűnt mellőlem. Kirsten felé fordultam. Meglepetten nézett rám. Engem látott. Erre nem számítottam. A pajzsán belül voltam. Rajtam kívül erre senki sem volt képes. Hogy lehetséges ez? Erről senki sem tájékoztatott. Az ő arcára még nagyobb értetlenség ült ki, mint ami bennem volt. Mosolyt erőltettem magamra, hogy egy kicsit megnyugtassam. Azt mondták, ha nyugodt, akkor a dolgok visszatérnek a megszokott mederbe. De csak jobban felizgattam.

- Minden rendben? – átnyúltam az asztalon, a kezemet a kezére tettem. Ekkor ért a második meglepetés. Az érintésem hatására visszahúzódott a pajzsa. Mindenki ismét láthatóvá vált. Ez egy kicsit sok volt neki. Az újonnan felfedezett dolgok megterhelték. Ezt nem bírta elviselni. Ájultan zuhanni kezdett a föld felé. Még időben elkaptam, mielőtt a padlón koppant volna. Elkapott a kétségbeesés. Egyrészt, nem tudtam mi folyik itt, másrészt féltem nehogy valami komolyabb baja legyen.

Az egészben a várakozás a legrosszabb. Külsőleg nincs semmi baja, még se akar felébredni. Vajon mikor tér magához, hogyan dolgozza fel a történteket? Hiába próbáltuk magához téríteni, az iskolában nem sikerült. A délutáni óráit ki kellett hagynia, na és nekünk is. Haza vittük, otthon befektettük a pihe-puha ágyába. Steph is egyre idegesebb lett. De egyszerűen nem volt mit tenni. Várnunk kellett. Várni, míg felébred.

Olyan régóta volt már eszméletlen, azt hittük soha nem akar felébredni. Estefelé, végre elkezdett mozgolódni. Elég sokáig tartott, míg feldolgozta a traumát, ami miattam érte. Ebben biztos voltam.

Álltam az ablak árnyékában és türelmetlenül vártam a percet, mikor magához tér. Egyre inkább aggódtam, ahogy telt az idő. Nem láttam még olyat, aki ilyen sokáig lett volna eszméletlen egy ájulás után. Ráadásul az első napomat lógással kezdtem. Bár ez egy cseppet sem izgatott. Ott voltam, ahol lennem kellett. Mikor felé fordultam, megtorpantam. A szeme nyitva volt. Engem figyelt.

- Jobban vagy? – kiléptem a fényre, hogy lássa ki az és ne ijedjen meg. Eléggé meglepődött mikor látta ki vagyok. Biztos nem számított rá, hogy itt talál. Én már csak ilyen vagyok. Szeretem meglepni az embereket. – Meg ijesztettél minket. Stephenie lement a konyhába kakaót hozni, ha végre felébrednél. – a nap során elég sokat beszélgettem vele. Mintha meg is kedvelt volna. Bőven volt időnk megismerkedni. Túl sok is. Kirstennel viszont, alig váltottam pár szót. Ideje lesz rá koncentrálnom. Talán most már könnyebb lesz elnyernem a bizalmát.

- Steph itt van? – meglepettség ült ki az arcára. Nem értem az okát. Mért ne lenne itt a legjobb barátja?

- Igen és nagyon aggódik. – próbáltam tudatosítani benne, van olyan is, aki szereti és aggódik érte. Nemcsak ellenségei vannak. Bár még most sem értem az egész iskola vele szembeni viselkedését. - Azt mondta ez nem vall rád.

- Aggódik? – lehet, nem voltam elég világos? Vagy még mindig nincs túl jól? Nem szabad elsietni a dolgokat. Csak most ébredt fel. Nem úgy néz ki, mint, aki felfogta miről is beszélek. Mikor felébredt, megnyugodtam. Talán túl korai volt.

- Természetesen. Hisz a barátnőd. – igyekeztem nyugodt maradni.

- Elmondanád, mi történt? Hogyan kerültem ide? – végre felélénkült. Érdeklődést mutat a dolgok iránt. Ez egy jó jel.

- Elájultál. De mielőtt földet értél volna, elkaptalak. – magyaráztam, nem mutatva mennyire megijesztett. Nem tudom sikerült-e lepleznem. Korai még ilyesmiket éreznem, csak néhány órája ismerem. Annak a nagy részét is eszméletlenül töltötte. – Az iskolában nem tértél magadhoz. Kénytelenek voltunk haza hozni. Egész nap eszméletlen voltál. – reagálásának az okát nem tudtam. Véleményem szerint hirtelen érte a felismerés mi szerint én vagyok az egyedüli, akit lát. Arról még inkább nincs fogalmam, mit gondolhat és a látottakból mire következtethet. Biztos észrevette, mi történik. Az érintésemre reagált így? Csak ez lehet a magyarázat. Hirtelen hoztam vissza. Ez meglepte és leterhelte az agyát. Ezért ájult el. De vajon, azt tudja, hogy mindezt én csináltam? Mindenesetre látta, hogy én nem tűntem el a többiekkel. Ebből mire gyanakodhat? Remélem, nem hiszi azt, hogy bántani akarom és nem fél tőlem. Akkor nagy bajban lennék. Első küldetésemen már az elején kudarcot vallanék. Azonban nem ez az egyetlen ok. Nem bírnám elviselni, ha így lenne. Teljesen elment az eszem. Hogy juthat ilyesmi az eszembe?

- Egész nap? – ettől a ténytől teljesen megrémült. – Nem hiányozhatok a suliból. Megígértem a szüleimnek. – teljesen kétségbeesett. Szegény. Ennyire rossz a helyzet? Egy ilyen apróságtól úgy meg tud rémülni. És ez még semmi ahhoz képest, amit naponta ki kell állnia. Arról ne is beszéljünk, mekkora veszélyben forog. – Ha a fülükbe jut nekem végem.

- A szüleid meg fogják érteni. Biztos nem várják el tőled, hogy akkor is bemenj, ha nem vagy jól. – igyekeztem megnyugtatni. Nem tesz jót neki, ha ilyen apróságokon idegeskedik.

- De ha valamelyik tanárom elmondja nekik, biztos nem az igazat fogja. Azt fogják kamuzni lógtam, mert tudják, ezzel bajba keverhetnek. – kezdtem érteni miért aggódik, idegeskedik. Ez még sem olyan apróság, mint gondoltam. Azt hittem csak azért ilyen, mert jó kislány, aki feleslegesen nem hiányzik. Bevallom nagyon is tetszett volna, ha így van. Azonban teljesen megértem a valódi ok miatti idegességét is.

- Mi tanúskodunk melletted. Kétlem, hogy a szüleid helyettünk egy olyan tanárnak hinnének, aki nem kedvel. – mertem remélni, a szülei tisztában vannak a lányuk helyzetével. Ebben egész biztos nem lehetek. Különben mért járatnák egy gonoszsággal teli iskolába.

- Honnan tudod? Nem említettem a tanárok utálkozását. – húha! Elszóltam magam. Nem beszélgettünk annyit, hogy tisztában legyek a vele kapcsolatos dolgokkal. Egyszer csak eszembe jutott valami.

- Ő………Steph mesélte. – vágtam ki magam gyorsan. Steph-el elég sokat beszéltem, igaz nem pont ilyesmiről, de így nyugodtan ráfoghattam. – Bőven volt időnk, míg arra vártunk, hogy felébredj.