3. fejezet - Az őrület határán

Nem akarom elhinni, ami velem történik. A reggel borzalmasan indult. Az iskola néha teljesen kiürül. Egyedül vagyok az egész épületben. Vagy még sem? Mindezt csak képzelem? Most is egyedül ülök a biológia órán. Ez nem volt másképp matekon és fizikán se. Ha ez mind nem lenne elég, még visszatért a tegnapi állapot is. Irodalom órán jelen volt mindenki. Azonban az egészből nem értettem egy szót se. Ismét nem hallottam a körülöttem lévő hangokat. De ők ezzel mit sem törődtek. Aztán újra eltűnt mindenki egy szempillantás alatt. Mi lehet az oka ennek?

Most itt ülök a biológia teremben egyedül. Nem tudom mikor, minek a hatására jönnek elő újra, hisz azt se tudom miért tűnnek el folyton, hova lesznek. Miért nem látom őket? Senki nem veszi észre, hogy nem vagyok ott? Igaz, Stephenie-n kívül tényleg nem venné észre senki. De szemlátomást neki sem hiányzom.

- Kirsten! – „ Mi az? Valaki szólított? De hát nincs itt senki. „  – néztem körbe. – Kirsten! – hallottam újra a nevemet. – Úgy is elkapunk. Nincs hova bújnod. Nem menekülhetsz. – „ Te jó ég! Már hangokat is hallok. Ez már a vég? „ – most aztán igazán elkapott a pánik. Hirtelen ismét zsivajjal telt meg a terem. Kicsit fellélegeztem. Talán még sem ez a vég.

- Hányas lett a biológia dolgozatod? Az enyém elég gyenge. Anyám ki lesz akadva. – Steph újra itt van. Hozzám beszél. – Ja! Azt üzeni, hogy bármikor átjöhetsz ha úgy érzed társaságra van szükséged. – Jaj ne! Ki kaptuk a biológia dolgozatot, amire annyit tanultam és én lemaradtam róla.

- Ki kaptuk a dolgozatot? – kétségbe esetten borultam a padomra.

- Igen. De mi van veled? Ha nem akarod elmondani nem kell, de ne játszd meg a hülyét, aki azt se tudja miről beszélek. – sértődött meg. Remek. Most még a legjobb barátomat is megbántottam.

- Várj Steph! – rohantam utána kiabálva. – Ne haragudj! Nem tudom mi van velem. – próbálkoztam kiengesztelésével.

- Azt látom. – mosolygott. Még szerencse, hogy nem haragtartó. Mihez is kezdenék nélküle.

- Emlékszel? Reggel el akartam mondani valamit, amit még én sem hiszek el. – faggattam óvatosan.

- Persze. Teljesen meg is értem. Örülök, hogy megbíztál bennem és elmondtad.  – erre aztán nem számítottam.

- Elmondtam? – nem tudom mit olvashatott le az arcomról, de semmi jót. Ebben az egyben biztos vagyok.

- Megint mi ütött beléd? – nézett rám mérgesen.

- Semmi. Csak kiment a fejemből. – vágtam rá gyorsan mivel más nem jutott az eszembe. Az viszont nagyon is az eszemben van, hogy nem mondtam neki semmit, mert eltűnt a többiekkel együtt. Furta az oldalamat a kíváncsiság. Mi lehet az, amit megosztottam vele? – Szóval ha nem nagy kérés, megismételnéd, amit én mondtam neked? – vetettem fel óvatosan. Gyanakvó tekintettel nézett. Végül beadta a derekát.

- Azt ecsetelted, milyen nehéz egyedül a lakásban. Mennyire hiányoznak a szüleid. Te sem gondoltad volna ezt, hisz annyira vártad a lehetőséget. Nagyon őrültél, amikor végül belementek. Erre tessék. Épphogy csak kitették a lábukat, de te alig várod, hogy haza jöjjenek. 2 napja mentek el, de te már nem bírod.

-  Ezt nem akarom elhinni, ezt tartom őrültségnek? - azt hiszem kezd valami a hatalmába keríteni.

- Aha. Nem akarod elhinni, hogy ennyire megvisel a dolog, amikor alig vártad mindezt. Én meg erre mondtam, teljesen megértem. Még fiatalok vagyunk a teljes önállósághoz. Tényleg fura, ahogy reagálsz, de szerintem nincs ebben semmi különös. – úgy vettem észre részéről ez az ügy lezárva. Szép. Valaki, aki biztos nem én voltam beadott neki egy mesét. Egy nem épp hízelgő mesét. Még hogy én nem bírom elviselni a szüleim hiányát. Nevetséges. Vajon ki volt az? Hogy csinálta?

- Kirsten! – ahogy ismét meghallottam a hangot, újra eltűnt mindenki. Újra egyedül maradtam. Vagy még sem? A hang egyre inkább a nevemet harsogta.

- Kirsten! Kirsten! Kirsten! – szeretnék kifutni a világból. Elfutni, hogy ne kelljen ezt az ádáz hangot hallanom. Vajon ő csinálja ezt velem? Ki ez és mit akar? Vagy csak az elmém játszik velem? Ezek már az őrület jelei? Lehet, ezért nem érzékelem a külvilág eseményeit, ami nekik fel se tűnik?  Be lettem zárva a saját elmémbe, ahonnan nem tudok kitörni. Ekkor, mintha valaki visszarántott volna az őrület pereméről.