5. fejezet - Ki ez az Alex?

Mikor magamhoz tértem a szobámban találtam magam, a saját ágyamban. Egy alakot láttam meg az ablaknál mozogni.

- Jobban vagy? – kérdezte. – Megijesztettél minket.

Minket? Miért beszél többes számban? Kilépett az árnyékból és közelebb jött. Alex az. Nagyon meglepődtem. – Stephenie lement a konyhába, hogy hozzon neked egy kakaót, ha végre magadhoz térnél.

- Steph itt van? – nem fogtam fel a hallottakat.

- Igen és nagyon aggódik. – mosolygott rám. – Azt mondta ez nem vall rád.

- Aggódik? – mint egy papagáj. Csak ismételni tudom a szavakat. Pedig tényleg nem vall rám. Soha nem voltam azaz ájulós típus. Egy épkézláb mondat nem jut az eszembe. Azt se tudom pontosan mi történt. Ebből a szempontból nem ez az első alkalom.

- Természetesen, hisz a barátnőd.

- Elmondanád mi történt? Hogyan kerültem ide?

- Elájultál, de mielőtt földet értél volna, elkaptalak. Az iskolában nem tértél magadhoz, ezért haza hoztunk. – az arcán nem látszott semmi. – Egész nap eszméletlen voltál.

- Egész nap? De nem hiányozhatok a suliból. Megígértem a szüleimnek. –most mi lesz? Estem kétségbe. – Ha a fülükbe jut nekem végem.

- A szüleid meg fogják érteni. Biztos nem várják el tőled, hogy akkor is bemenj, ha nem vagy jól.

- De ha valamelyik tanárom elmondja nekik, biztos nem az igazat fogja. Azt fogják kamuzni lógtam, mert tudják, ezzel bajba keverhetnek.

- Mi tanúskodunk melletted. Kétlem, hogy a szüleid helyettünk egy olyan tanárnak hinnének, aki nem kedvel.

- Honnan tudod?  Nem említettem a tanárok utálkozását.

- Ő………Steph mesélte. – vágta ki magát gyorsan. – Bőven volt időnk, míg arra vártunk, hogy felébredj.

- Magadhoz tértél? – hallottam barátnőm megkönnyebbült hangját az ajtóból. – Hoztam neked kakaót.

- Köszönöm! Otthon már biztos várnak. Nem kellett volna itt maradnod.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte meglepetten. – Különben is, felhívtam anyát. Azt mondta nyugodtan maradjak itt éjszakára. Nem lenne jó, ha egyedül maradnál.

- Erre semmi szükség. Jól vagyok. De tényleg. – bizonygattam. Mondandóm süket fülekre talált.

- Stephenie-vel értek egyet. Jobb ha éjszakára itt marad veled valaki. – nem hiszem el. Így összefogni ellenem. A vadidegen is mellé állt. Már nem olyan idegen, de még mindig nem tudjuk kicsoda valójában. Kezdtek visszatérni az utolsó emlékeim. „ Igen. Most már tisztán emlékszem. Alex volt az egyedüli, akit láttam. Ő is látott engem. Beszélt hozzám.” Hogy lehetséges? Ki ez az Alex? Őt miért láttam, mást pedig miért nem? Talán meg kéne kérdeznem. Nem. Nem jó ötlet. Dilisnek tartana. De hisz már így is az vagyok. Mit csináljak most? – Én azt hiszem jobba, ha megyek. Azt tanácsolnám, holnap ne gyere suliba. De gondolom úgy se fogadod meg. Tehát akkor találkozunk holnap. Jó éjt! – elmegy. Szomorúság fogott el, amiért itt hagy.

- Lekísérlek. – úgy látom Steph-el jól összemelegedtek. De jó neki. Jó sok időt tölthettek együtt. De az én ügyemre ez nem megoldás.

- Jó éjt! – köszöntem el. – Holnap találkozunk. – nem tudom ezt miért tettem hozzá. Csak kicsúszott a számon. Mosolyogva nézett vissza. Mintha felderülne az arca, amikor rám néz. De nem. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot.

Steph gyorsan visszaért, pedig azt hittem órákat fognak búcsúzkodni.

Mikor kicsik voltunk, mindig egy ágyban aludtunk egymás mellett. Úgy döntött ez ma este is így lesz. Egy percre se akart egyedül hagyni. Befészkelte magát mellém. Így aludtunk el. Én még sokáig ébren hánykolódtam.  Nem tudtam kiverni a fejemből az új srácot, Alexet.

Mért olyan kedves velem? Mikor rá nézek úgy érzem, mintha érdekelném őt, mintha aggódna értem. De ez ki van zárva. Az ilyen srácok soha nem érdeklődnének egy olyan lány iránt, mint én. De akkor mi ez? Mi történik ismét? Talán köze van a többi furcsasághoz?  De hogy? Miért csak őt látom? Kérdések rohamozták meg az elmémet, ami már így is le van terhelve. Nem is bírta a terheltséget. Végül elnyomott az álom.

Reggel Steph anyukája hívott, hogy megkérdezze rendben van-e minden. Barátnőm megnyugtatta, hogy igen és ma rendesen megyünk iskolába mind a ketten. Itthon egyszer sem történt meg, hogy elvesztettem volna a külvilággal a kapcsolatot. A hangok sem zaklattak egyszer sem.

Steph, amíg itt volt nálam addig sokat segített. A reggelit is együtt készítettük, amit vittünk magunkkal.

A suliba érve minden nyugodtnak tűnt. Alex már várt ránk. Ettől megkönnyebbültem. Öröm suhant át testemen.

- Sziasztok! Látom szerencsésen megérkeztetek. – az elhagyhatatlan mosoly most is ott ült az arcán. Steph azonnal csatlakozott hozzá. Milyen meghitt lett köztük a viszony, ilyen rövid idő alatt.  Neki talán végre szerencséje lesz és benne megleli a szerelmet. Csalódott voltam. És kicsit irigyeltem is, hogy neki jutott ez a helyes, kék szemű srác. – Valami baj van? – észre se vettem mikor lépett oda hozzám. Egyszer csak mellettem volt.

- Nem. Miért? – mostanában kezdtem nem meglepődni dolgokon. De az ő reakcióin és viselkedésén állandóan meglepődöm.  Olyan kiszámíthatatlan. Talán mert még nem ismerem eléggé.

- Mert olyan hallgatag vagy. – jelentette ki. Ezek szerint ilyen rövid idő alatt neki sem sikerült teljesen ki ismernie. Kicsit megkönnyebbültem.

- Kirsten mindig ilyen. – vágta rá Steph.

- Egy pillanat. Mindjárt jövök. – távozott. Egyáltalán nem éreztem megkönnyebbülést, mint amikor mellettem van.  Hogy válthat ki belőlem valaki ilyen kusza érzelmeket, akit még csak alig egy napja ismerek. Ez egyáltalán nem segít megérteni az eseményeket. Csak még jobban összezavar mindent. Miért jött ide és mért pont most?

- Kirsten! Úgy is megtalálunk. – visszatért az a rémes hang, amitől egy félnapig, amíg nem voltam magamnál, nyugtom volt. – És akkor nem menekülhetsz előlünk. – „Ki vagy te és mit akarsz?” – kiabáltam volna legszívesebben. De így is van elég gondom a nélkül is, hogy még jobban hülyének nézzenek.  Körbe néztem. Nem volt jelen senki. Végül is kiabálhatnék. Úgy se hallaná meg senki.

- Ki vagy te? – hallottam saját hangom. Csak megtettem. A félelmem felülkerekedett és elkiáltottam magamat. – Mit akarsz tőlem?

- Kirsten! Ne állj ellen. Akkor nem fog fájni.

- Hagyj már békén! – ordítottam. – Azt se tudom ki vagy. Nem tudom mit akarsz tőlem.

- Téged akarlak Kirsten. – egyszer csak válaszolt nekem. Ezek szerint ő is hall engem.

- Miért? Mit tettem? – a sírás kerülgetett. Ekkor megláttam Alexet közeledni.  Felém tartott. Mint, aki látja, hogy itt állok. Ki ez a srác?

- Téged akarunk Kirtsen. És meg is szerzünk. Nincs értelme a menekülésnek. – a hang kezdett halkulni. Pedig mindig olyan hangos szokott lenni. – Mi mindig megkapjuk, amit akarunk. – Alex a kezét nyújtotta felém. Nem tudom miért, de megfogtam. Úgy éreztem megbízhatok benne. Amint megfogtam a kezét a hang abba maradt és mindenki újra láthatóvá vált. Mi ez? Ő hozott engem vissza? Hogy csinálja ezt? Ő miért láthat engem, míg más nem? Annyi, de annyi újabb kérdés. Vajon ő tudja, hogy mit csinál? Ilyenkor körülötte is változik minden, vagy csak körülöttem? Honnan tudja mikor kell segítenie? Ki ő és mi köze mindehhez? Azt éreztem, hogy ártani nem akar nekem. De azt is tudom, valami köze van a dologhoz. Azon gondolkoztam rá kérdezzek-e vagy sem. Úgy döntöttem nem teszem. Meg várom mi lesz. Meg akartam tudni, hogy amikor körülöttem eltűnik minden, akkor körülötte is? De meg várom míg ő mondja el, amit tudnom kell.  Mert éreztem, ő tudja. Mindent tud. Csak türelmesnek kell lennem.

Most, hogy itt van mellettem, minden rendben lesz. Megszállt a nyugalom. Szétáradt a testemben, mint a Nap meleg sugarai egy borús nyári éjszaka után a Földön.