4. fejezet - Sokk

- Mi van vele? – hallottam a távolból Steph hangját. Most meg vajon mi történhetett?

- Ne aggódj! Jól van. – ezt a hangot nem ismerem. Ki lehet itt Stephenie-vel? Lassan kinyitottam a szememet. Egy gyönyörűen szép kék szempár tekintet le rám.

- Szia! Én Alex vagyok. – nem rémlik, hogy ismerném. A suliban még biztos nem láttam.

- Mi történt? – a fejem sajgott.

- Pár percre elveszítetted az eszméletedet. – mosolygott rám. – A barátnőd nagyon aggódott.

- Az eszméletemet? – mikor veszítettem el az eszméletemet? Az utolsó, amire emlékszem az a hang, ami egyfolytában a nevemet skandálja. Aztán meg itt fekszek egy jóképű vadidegen karjaiban.

- Igen. De most már minden rendben van. – bárcsak tényleg elmondhatnám, hogy minden rendben van. De a történtek után nem mertem hinni ebben.

- Köszönjük a segítséget! – mondta neki Steph.

- Ugyan! Semmiség. – mosolygott rá. – Most mennem kell. Később biztos találkozunk még. – nézett rám majd mosollyal az arcán távozott. Mikor rá néztem, úgy éreztem nem akar itt hagyni.

- Ki volt ez? – fordultam a mellettem térdelő Steph-hez.

- Nem tudom. De nagyon segítőkész volt. És igazán jóképű. Hirtelen tűnt fel a semmiből.

- Elmondanád végre pontosan mi történt? – nem bírtam tovább. Tudnom kell, hogy a fenébe kerültem egyik pillanatról a másikra a padlóra.

- Jó, csak előbb álljunk fel. – segített feltápászkodni. – Igazság szerint én se tudom. Hirtelen történt az egész. Megfordultam és ott feküdtél. Nagyon megijedtem. Ekkor megjelent ez az Alex a semmiből, hogy segítsen. Ő volt az egyetlen, aki ezt tette.

- Alex? – még mindig nem rémlett, hogy ismerném. De az tény, hogy nagyon helyes srác. Ő segített nekem. Biztos nincs még tisztában az iskola szabályaival. Ami egyet jelent az én szívatásommal, megalázásommal, lenézésemmel, elkerülésemmel, minden ehhez hasonló dologgal.

- Ettél ma már valamit? – e kérdés feltevésekor jutott az eszembe, egyáltalán nem ettem még.

- Nem mondhatnám. – szégyelltem el magam. Az események sodrásában nem volt időm enni.

- A szüleid biztos nem őrülnének, ha éhen halnál mire megjönnek. – húzott az ebédlő felé. – Gyere! Meghívlak ebédelni. – én meg hagytam magam. Éreztem a gyomromban az ürességet. Tényleg itt az ideje valami táplálék bevitelnek.

- Kirsten! – megtorpanva néztem körbe. Az ismerős ismeretlen hang. De most nem tűnt el senki. – Kirsten! Nincs értelme menekülni. – menekülni? Miért akarnék menekülni?

- Most mi van? – állt meg Steph is. Körbe-körbe járt a fejem  a hang tulajdonosát keresve.

- Nincs értelme elfutni. Előlünk nem bújhatsz el. – csak mondta tovább a magáét. Sejtelmem sincs miről beszél, mi elől akarnék én elfutni.

- Gyere már! – fogta meg a kezemet türelmetlenül. Húzott tovább az ebédlő felé. A hang nem szűnt meg akkor sem, amikor beléptünk az ebédlőbe.

- Kirsten! Kirsten! – szólongatott tovább. Próbáltam nem figyelni rá. De annyira hangos. Mit tegyek most? Legszívesebben azt kiáltottam volna hagyjon békén.

- Sziasztok! – hallottam egy hangot a hátam mögött. Épp sorban álltunk az ebédért. - Új vagyok itt. Mivel nem ismerek senkit, titeket kivéve, arra gondoltam ebédelhetnénk együtt. – a hátam mögött az előbbi helyes srác állt. Steph csak úgy meglepődött, mint én. A hangok, mintha elpárologtak volna. Nem hallottam mást csak a körülöttem lévő zajokat.

- Persze. Nagyon szívesen. Igaz, Kirsten? – fordult hozzám kajján mosollyal. Mindketten engem néztek.

- Aha. – nyögtem ki egy nem épp értelmes választ.

- Remek. – igazi öröm ült ki az arcára. Minek őrül? Annak, hogy velünk ebédelhet?  Akkor nem tudja, hogy ilyet senkinek nem szokása csinálni az iskola lúzerével. Aki én volnék. Steph-et is csak miattam nem fogadják be maguk közé. Mondtam neki, miattam ne aggódjon. Menjen csak. Csatlakozzon a többiekhez. Egy percre se fordult meg a fejében ez a lehetőség. Azt mondta ő az én barátnőm és az is marad. Más meg bekap……………. . Sok mindenért hálás lehetek neki. Az is vagyok.  – Ez az asztal megfelel? – minden szempár ránk szegeződött. Furcsa érzés. Általában keresztülnéznek rajtam, mintha itt se lennék.

- Biztos velünk akarsz ebédelni? – Steph rosszallóan nézett rám. De nem bírtam ki. Muszáj tudnom. Tudnom kell miért csinálja ezt.

- Miért nem akarnék? – kérdezte értetlenül.

- Rengeteg okot tudok. De nézz csak körbe. Mindenki minket nézz. Ki fogsz szorulni a közösségből, ha együtt látnak velünk. Nem akarom, hogy még egy valaki kitaszított legyen miattam.

- Ezt hagy döntsem el én. – hajolt közelebb. – Egyébként se érdekel mások véleménye. Mindig azt teszem, amit én akarok. Titeket már ismerlek. A többieket viszont nem. A kérdésedre válaszolva: igen, veletek akarok ebédelni.

- Kirsten, ne legyél már ilyen. Még a végén elüldözöd. – Steph próbált viccet csinálni az egészből. De még mindig nem értettem miért van ez. Az elmúlt napokból szintén nem túl sokat értek. Aztán történik ez. Mit gondoljak minderről?

Az ebédlő kiürült.

Jaj ne! Már megint. Estem kétségbe. Körbe néztem. A szemem megakadt valamin. Egy bizonyos ponton. Egy alakon. Alex alakján. Itt ül velem szemben. Nem tűnt el. Élénken beszélget valakivel, aki mellette ül. Az a valaki csak Steph lehet, mivel az asztalnál csak mi hárman vagyunk. Hogy lehet ez? Ő miért nem tűnt el? Hogyan lehetséges, hogy őt látom mást meg nem? Még a hangját is hallom.

Rám nézett. Mosoly ült ki az arcára. Nem. Ez nem lehet. Ő is lát engem?

- Minden rendben? – átnyúlt az asztalon és a kezét a kezemre tette. Visszatért mindenki.  Ez sokként ért.  Hogy lehet ez? Mit jelent? Ezt a terhet már nem bírtam elviselni. Ájultan zuhanni kezdtem a föld felé.